Michael Haneke: A fehér szalag
2010. április 03. szombat, 12:48
filmkritikaA mindennapi életünkben itt-ott előtűnő-felsejlő agresszióról, a családon belüli kegyetlenkedésekről, a megmagyarázhatatlannak tűnő, előzmények nélküli erőszakhullámról, vagy akár a maga teljességében vállalt nyílt terrorról mint erős személyiségdeformáló tényezőről rengeteg film készült már a legművészibb, legfilozofikusabb szerzői művektől elkezdve egész a hollywoodi B-kategóriás filmekig.
A téma tehát, mint az lenni szokott, nem újdonság a filmvásznon, és különösen nem az, ha egy olyan rendező filmjéről szeretnénk beszélni, mint Michael Haneke. A Cannes-ban Arany Pálmával kitüntetett A fehér szalag(Das weisse Band) pontosan olyan, amilyet egy Haneke-filmtől (el)várhatunk, a rendező pedig filmkészítési hagyományát folytatva újfent iskolapéldáját adja a művészetére jellemző provokatív, korántsem könnyen befogadható vagy emészthető stílusát és történetmesélő modorát.
A sorok írójának némiképp szerencséje van, hisz mindig öröm, és viszonylag könnyű feladat, ha a véleménynyilvánító úgy nyilatkozhat, hogy tetszett neki az adott film, márpedig ebben a szerény esetben egyértelműen erről van szó. Hanekével kapcsolatban nem először fordulna elő, ha fanyalgó, elutasító, esetleg felháborodott hangnemű kritikák születnének új filmje bemutatását követően, de, mint azt sejthetjük, a rendező nem is azért készíti filmjeit, hogy bírálóit megnyerje.
Bár Haneke ma már egyértelműen az élvonalba tartozó és elismert alkotó – mit mutatna az Arany Pálma, ha nem ezt? – korábbi filmjeihez képest nem igazán változtatott filmes attitűdjén. A fehér szalag is egy csoport, egy kisebb, zárt közösség: egy vidéki német falu történetét meséli el. A hangsúly, mint sokszor Hanekénél, most is a zártságon van, melyet jelen esetben a történelem formál a szereplők köré, mely historikus terep talán kissé szokatlan is a rendező filmjeiben. A fehér szalag is a jól bevált mozaikszerű narratív építkezést és történetvezetést használja, ahogyan a 71 töredék egy véletlen kronológiájából (71 Fragmente einer Chronologie des Zufalls), ugyanakkor sokkalta lineárisabb fonalú is, mint ahogy a Rejtély (Caché) vagy az A zongoratanárnő(La pianiste). A film kvázi-főhőse egy fiatal falubeli tanító valamikor az 1913-as-’14-es évek Németországában, ő tanítja a helyi gyereksereget, és ő jut olyan felfedezésre, ami szükségessé teszi, hogy elmesélje nekünk (visszaemlékezzen) azt a néhány hónapnyi történést, ami ott, akkor megesett vele. A faluban furcsa balesetek, bizarr halálozások és titokzatos, felderítetlen gyerekkínzások történnek, melyek igencsak felkorbácsolják a csendes, nagyvárosi nyüzsgéstől távol eső, búzakalászok között elterülő falucska közösségi hangulatát. A film alapszituációja ebben a pár mondatban bőségesen összefoglalható, hisz a lényeg, a hangsúly nem – vagy nem teljes egészében – a történeten van.
Az első percekben úgy tűnik Haneke filmje is egy amolyan a szülőktől elidegenedő, ártatlanságukat vesztett, saját helyüket nem találó ördögi gyerekek kegyetlenül valóságos története lesz, mint Sopsits Árpád Hetedik köre, a film azonban néhány jelenet után, és néhány visszatérő jelenet ellenére finoman elsiklik, tovaúszik ezen a magától adódó és hatásosan bevethető történetlehetőségen, és valami sokkal közvetlenebbet, valami sokkal kevésbé látványos jelenséget mutat meg. A fontos gyerekkarakterek néma jelenlét-epizódjai csak egyfajta töltelékrészek, ők az eredmény, a következmény. De Haneke nem róluk akar beszélni, hanem az előzményről, a kiváltó okokról. A furcsa, titokzatos, megoldhatatlan események hátterében bontakozik ki a falu fojtó hangulatú valós története, mely a felnőttek világában zajlik. A vagyoni és hatalmi tekintély által felosztott zárt, átjárhatatlan társadalmi csoportok, a nőket kiszolgáltató és a férfiak kedvét kiszolgáló patriarchális viszonyok és az apai szigor mint megkérdőjelezhetetlen autoriter hatalom hatja át és mozgatja az egész falu életét. Azok a szerencsétlen esetek, melyeket senki nem ért, és amelyeket senki nem tud kinyomozni mindennaposak, mindenkivel megtörténnek és elfojtva/eltagadva mindenki tisztában is van ezzel. A rutinná vált kegyetlenkedések, az agresszió minden egyes szereplő életében szinte központi szerephez jutnak, a filmvásznon ezek pedig sorra meg is jelennek; a felszínen nyugodt, rendezettnek tűnő élet minduntalan megmutatja valódi jellegét. A gyerekek élete és a lassan összeálló, direkt szűkszavú, homályos történet mind csak tükörképei a szülők életének; a gyerekek önhibájukon kívül, a korábbi generációk által determinált néma tanúk: „Az Úr (…) nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen.” (2 Móz. 34, 6-7)
Hanekének van miről mesélni, csak ez nem az, ami látszólag a film főszála: gyerekek kihívják maguk ellen a felnőtt világ törvényeit, gyerekek közösítenek ki gyerekeket, gyerekek kínoznak gyerekeket. Ez azonban csak a csúcsa mindannak, amit a fehér szalag jelképez. A rendező még narrátorát, a tanítót is csak kihasználja, hiszen ő is csak tudni vél valamit, el is mesélni, de a történetdarabkák szétfolynak az ujjai közt, és lassan más irányba úsznak. A történelem pedig megállíthatatlanul, végzetszerűen zárja el előlünk a kis falut, a további események és a megoldás folyamát.
A fehér szalagban Haneke újra egy tablót festett az erőszakról és a kiszolgáltatottságról, elhelyezte a közönsége elé, és mindenki azt kezdhet vele, amit akar. A történetet nem igazán szükséges elemezni, a film - úgy is mondhatnánk paradox módon a fentiekhez képest - nem zárt, teljességében csak a nézőben fejlődhet ki. Mert ez a tabló, amit Haneke elénk állított arról akar szólni, hogy az egyes ember magában hogyan szembesül az erőszakkal, hogy az erőszak hogyan hat közvetlenül az egyénre, és hogy hogyan működik az egyén viszonylatában.
Szerző: F.B. - pinkvanilla.hu
