Hajdu Szabolcs filmje: Bibliotheque Pascal

Figyelem! Új ablakban nyisd meg. E-mail

Hírek - Kultúra

filmkritikafilmkritika

Hajdu Szabolcs ötödik nagyjátékfilmje, a Bibliotheque Pascal a 2010-es Filmszemlén került a nagyközönség elé. A rendező elsőfilmes debütálása – eltekintve kisjátékfilmjeitől – szintén a Filmszemlén történt közel kilenc éve. A fiatalos lendület, a pazar látványorgia és a filmnyelvi kísérletek és egyedi ötletek látványos kivitelezése, a zseniális rendezés azonban mit sem veszített frissességéből és újszerűségéből. Ha a jövő magyar filmgyártása ilyen biztos kezekre van bízva, mint Hajdué, aki egyedi látásmódján kívül profi színészgárdát és tehetséges filmes forgatócsoportot tudhat a háta mögött, nagy baj, úgy gondolom, nem lehet.


A Bibliotheque Pascal a korábbi Hajdu-filmek (Macerás ügyek, Tamara) vizuális bravúrjait, extrém látványvilágát, játékosságát idézi, tartamában, karaktereinek mélységeiben és a film fő mozgatóerőiben viszont inkább a Fehér tenyérre hajaz. Az extravagáns, bizarr külső mély empátiát és emberséget takar, a néző pedig, ha nem is azonosul a főszereplővel (aki nem mellesleg a rendező felesége, Török Illyés Orsolya), egyértelmű rokonszenvet érez iránta, mindenféle negatívuma ellenére.

A film története keretes, az első jelenet röpke öt percében a gyámhivatalban ismerjük meg Mona-t, aki gyermekét szeretné visszakapni a hivataltól, ehhez azonban számot kell adnia előéletéről, valamint arról, hogy miért tartózkodott külföldön, míg a lányát - akit távolléte ideje alatt Mona nagynénje nevelt - „áruba bocsájtották”. Ettől kezdve a film elmond egy meseszerű történetet, Mona flashbackjét, egy hosszú road moviet egész Európán keresztül, tele színes és kacifántos, megmosolyogtató és nevetséges történésekkel, abszurd, néhol groteszk és viszolyogtató, ezzel együtt azonban rendkívül hatásos és élesen realista, valószerű jelenetekkel. Az abszurd és a realitás határán mozgunk főszereplőnkkel, aki akaratától megfosztva sodródik epizódok láncolatán keresztül: a fülledt hangulatú és misztikumba hajló fekete-tengerparti jelenetektől egész a hideg, kimért és fojtogató Liverpool-szekvenciáig. Jellemző mozzanat, hogy egyfajta jóslatnak beillő álomjelent az, ami egész történetünket elindítja, egy másik álomjelenet pedig, ami dramaturgiailag megoldja/elvágja azt. A kitaszítottság, a kiszolgáltatottság, az elveszett emberi életek fontos alapelemei a Bibliotheque Pascalnak; ezekből épül fel nemcsak a Keletet, de a Nyugatot is egyaránt finoman bíráló rendezői attitűd. A film a modern világ, a modern Európa ironikus és lesújtó tükörképe. A zseniális rendező azonban nem lenne zseniális, ha itt megállna, de amint azt korábban leszögeztük: Hajdu Szabolcs zseniális rendező. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy egy lépéssel tovább is megy. Nem a kiábrándultság és nem is a viszolygás az, ami megmarad a nézőben, hanem egyfajta kedves együttérzés, nem is a felháborodás vagy az elutasítás, hanem a szomorú elfogadás és sajnálat. Az anya és a gyermek iránt.

Kevés a Bibliotheque Pascalhoz hasonló film van a magyar filmtörténetben, a mai magyar filmben pedig egyáltalán nincs. Egyedül a Taxidermia hasonlítható hozzá, Hajdu filmje pedig bátran követi azt az utat, melyet 2006-os elődje már elkezdett. Mindkét mű szellemiségével, filmnyelvi kísérletezéseivel, játékosságával letisztult, tömör, zárt egészet alkot, amilyet csak a régi nagy rendezők tudtak, azonban míg Pálfi Taxidermiája filozófiával erősen terhelt, addig Hajdu mély humanista hozzáállásával emelkedik ki, a végeredmény pedig egyszerre csodálatos és elszomorító.

Szerző: F.B.

 

Google bookmarkTwitterFacebookJP-Bookmark

Nézz ránk itt is!

FacebookGoogleTwitter

Hírlevél

Iratkozz fel hírlevelünkre!

Facebook