Én úgy fogom föl az állapotomat, hogy rossz test nőtt a lelkemre. Sokszor legszívesebben kitépném magam innen. Szerintem teljes életet az él, aki úgy érzi, hogy teljes életet él. Ez nem mindenkinek ugyanazt jelenti, hiszen nem vagyunk egyfomák. Van pl. aki el sem tudja képzelni a teljes életet gyermek nélkül, van aki pedig igen, bár ez ritka.
Vannak, akik életük minden rossz dolga miatt a TS-séget hibáztatják, pedig más lelki bajuk is van, ami nem múlik el a nemváltástól.

TIMCSADRIA írta::
Jó, amit írtatok Necc-el együtt, de számomra egy kissé különös is.
Nekem pont azt kellett egész életemben tanulnom, hogyan viselkedjek férfiként,addig míg a testem szerint annak könyvel el a környezetem.
Teljesen természetes volt mindig, hogy nőies a járásom, imádom ha szélben lobog a hajam, lányként/nőként ültem le egy társaságba stb., csak egy baj volt, hogy ezeket lepleznem kellett, el kellett játszanom a férfit, s ezt bizony nehéz volt megtanulni. Nőként, női testtel hogyan illeszkedjek be és hogyan éljek, erre én szakembert sosem igényeltem volna, hisz ez a természetes állapot számomra, ez az amivel azonosulni tudtam egész életemben, annak ellenére, hogy férfi testben születtem. Olyan suliba kellett járnom, ahol szinte csak fiúk voltak és azt is borzalomként éltem meg. Ami nekik természetes volt, pl. a mindennapos kézfogások, nekem nehéz volt hozzászoknom, és továbbra is termnészetellenesen hatott számomra. Azt mindig tudtam, vagyis belülről fakadt természetesen hogy hogyan kell viselkedni, mint nő, de a férfilét...azt valamelyest megtanulni, nehéz volt, nagyon.

Ez nálam is hasonló módon zajlott. Megtanultam az elvárásoknak megfelelő módon élni (nem jött össze)és amikor tudatosult bennem ,hogy nem megy tovább szabadjára engedtem mindent amit addig nem mertem vállalni. De eltelt 39 év és nem kevés munkámba került,hogy az igazi énem érvényesüljön és az addig tanult, használt mozdulatok, viselkedésminták a feledésbe merüljenek.Mennyivel könnyebb lett volna ha valaki segít. A legnehezebb természetesnek lenni . Mert egy árgus szemű anyós gyorsan rá jön , hogy valami nem stimmel a menyével:blush: Lehet nem szakemberekre van szükség csak őszinte elfogadó barátokra akik szólnak ha hülyeséget csinálunk.

Természetesen megértelek, és azt hiszem, értelek is. Valóban sok verziója van a megélt helyzetek, állapotok szerint annak, hogy kinek, milyen nehézségei támadtak az átalakulás előtt, és milyen gondjai alakulnak ki az átváltozás után. (Valószínűleg ösztönösen is a M2F vízióból indultam ki, és nem figyeltem arra, hogy vannak, lehetnek esetek, amikor a korábbi állapotban természetes viselkedés teljesen egyértelműen utal a valódi nemre.) Azt gondolom azonban, hogy a - nagyonis személyre szabott - segítség minden variációban fontos szerepet kellene kapjon. (És néha egy anyós is adhat komoly segítséget a maga módján; bár én nem igazán, nem kizárólag erre venném az irányt. .)

Talán az segített nekem, hogy ne merüljön feledésbe az igazi énem, hogy ált. suliban 8 évig azért teljes mértékben lányként fogadtak el az osztálytársaim és úgy is viszonyultak hozzám, ami nagyon jó volt. Egyrészt ezért szerettem anno suliba járni. Persze nem viselhettem csajos ruhákat stb, mert a szüleim és tanárok ebből akkor semmit nem tudtak, de úgy viselkedhettem, ahogyan az számomra természetes volt. Emlékszem volt akkoriban emlékkönyves őrület, és néhányan azt írták, azért szeretnek, mert teljesen olyan vagyok, mint egy lány. Gondoltam magamban, ha tudnátok, hogy nem csak olyan, hanem az vagyok...

Ezután a középsuliban fiúk közt le kellett mondanom a legapróbb nőies mozdulatról is, mert azonnal én lettem volna a suli buzija. De megmaradt minden, könnyű volt eldobni az eljátszott pasi szerepet. Hátránya az életem során átélt megalázó pillanatoknak, a lebuzizásoknak, hogy picit tartózkodóbb lettem másokkal szemben, mert először csak a testem utáltam, de a sokadik eset után már mindenkit, elegem volt.

Az anyós dolgot én sem gondoltam komolyan, de tud meleg pillanatokat okozni. Nem tudom ,hogy segíthet-e egy anyós ha tudja az igazat. Én mindenesetre nem mondom el neki. Jó lehetett After én utáltam az általános sulit. Sehova nem tartoztam .A fiúk azért nem bírtak mert lányos voltam a lányok meg azért mert "fiú." Később se volt jobb 24 évesen össze házasodtam egy 16 éves lánnyal. Hát mit mondjak? Boldogtalanul éltünk 10 évig,DE megfeleltem a család elvárásainak.Nem kellett volna. De nem akarok senkit a saját történetemmel untatni. Azt gondolom ,hogy könnyebb lenne a beilleszkedés , a mindennapi gondok megoldása ha lenne egy szakemberekből vagy segítő szándékú emberekből álló csapat akihez fordulni lehetne a kisebb gondokkal is.

Én egy piszkosul idegesítő állapotnak tartom ezt.
Belenézek a tükörbe és nem azt látom aminek belül tartom magam. De ha már lapos lesz a mellkasom meg palisabb lesz az arcom, szerintem lenyugszom.

TIMCSADRIA:

Tetőpont az volt, mikor a környezetem nyomásának hatására virágot vittem egy lánynak Valentin napra, mert akkor már mindenki kételkedett, mivel engem nem érdekelt egy lány sem. Végig sírtam az utat, de többre soha nem lettem volna képes, így elhiszem, hogy boldogtalanul éltél...
Némi segítség, útbaigazítás kellene sok TS-nek, hogy ne vesztegessenek életükből több évet fölöslegesen a rossz lépések miatt,ne az öngyilkossággal foglalkozzanak stb., hanem a saját, helyes útra térjenek minél előbb, ami a boldogsághoz közelebb viheti őket.

Szigmund:

Remélem minél hamarabb jobban érzed majd magad a bőrödben! Türelem! Idegesítő állapot az tény. Az első nagy kiborulásom alkalmával 1 évig nem néztem tükörbe, egyszerűen nem voltam rá képes, olyan szinten gyűlöltem a külsőm,s hogy nem magamat látom.

Az a baj ha eljut az ember addig a pontig ,hogy nem számít mit veszít, kinek okoz fájdalmat csak egy dolog válik fontossá ,hogy önmaga lehessen. Nem is tudom leírni milyen lelki megkönnyebbülés volt már a felvállalás maga is még akkor is ha addigi életem legfontosabb dolgait elveszítettem abban a pillanatban. A műtét után pedig mintha újjá születtem volna. Az is kellett persze hozzá ,hogy megvolt mindenem addigra . Volt párom aki szeret ( azóta már a férjem)volt munkám és volt fedél a fejem felett. Megérte . Sokat kínlódtam sokszor nagyon nehéz volt ,de megérte!

TIMCSADRIA írta::
Ez bizonyos szempontból nagyon egyszerű dolog: az igazság sokkal jobb dolog, mint a hazugság. Akkor is, ha fájdalmas vagy kínos. A végén mindig az igazság kerül a hazugság fölé.

Mindegy mi az egyéni történetünk, a lényeg, hogy a valóság minél hamarabb napvilágra kerülhessen a "fizikai test illúziója" takarásából.

Kis OFF, ami azért kapcsolódik a témához
Nagyon örülök a boldog életednek feleségként. Jó ideig erről álmodtam magam is. Férj, gyerekek. (Örökbefogadott, ha már olyan steril vagyok, mint aki Csernobilban lapátolta a sugárzó hulladékot. )
Nekem nem így alakult, de mivel a régen tett kijelentésem, hogy "Még ha életem végéig magányos nőként élek, az is sokkal jobb, mint ez a kínlódás!" továbbra is érvényes, örülök is minden apró elért eredményemnek.
Szerencsére még csak egyedül sem kell élnem, de ez egy külön történet, ami végképp nem ide tartozik.
ON

Zsófi miért nem tartozik ide ? Ez egy beszélgetés arról .hogy betegség e a transzszexualitás . Bele kell ,hogy férjen minden. Soha ne add fel a gyerek kérdést. Én 2 évig nem is láthattam a fiamat . Egy szép napon felhívott ,hogy látni akar . Január óta velem él. Vannak csodák.

TIMCSADRIA, ha kérted, leírom, bár itt nagyon offtopic.

Hogy is mondjam, két együtt élő nőnek elég rosszak az örökbefogadási esélyei. Bár hivatalosan nem vagyunk egy pár, egyedülállóként sem nagyobb a dolog esélye.
Ugyanis az én kedvesem ugyanaz a nő, akinek a transition előtt az "embere" voltam. Miután elültek az átváltozásom keltette hullámok, rájöttünk, nincs másik ember, akit jobban szeretnénk egymásnál. Úgyhogy néhány hónap kihagyás után folytatjuk tovább a 8,5 éves párkapcsolatunkat.

Nagy-nagy örömmel tölt el, amit a fiadról írtál. Ennél nagyobb boldogságot nem igazán tudok elképzelni.

Páromnak ugyan van két felnőtt fia, (kvázi öcséim) akik egyetemi éveit tudtam segíteni, hogy mellettük álltam.

Nem tudom, hogy lesz. Furcsa lapokat osztott le nekem az élet. Amit lehet, majd kijátszom ebből a leosztásból.

Ebben viszont talán szerencséd van. Az én exem soha nem bocsájtotta meg amit"vele tettem". Lehet így tényleg nehezebb , de nem tudni mit hoz az élet. Nekem még az is boldogság ,hogy a fiam olyannak fogad el amilyen vagyok.

Szigmund írta::Hasonlóan éltem meg, nekem már a fejem rendben van, de a műtétek nagyon időszerűek lennének. Kitartás!
Gyógyulóban vagy!

TIMCSADRIA, mivel a témánk tényleg elég messze van az topic eredetijétől a "Transzszexuális út"-ban válaszoltam:
http://pinkvanilla.hu/forum?func=view&catid=15&id=23&limit=20&start=2040#36146