Sziasztok!Én is egy olyan lény vagyok, aki arra vágyik, hogy a született énképemmel azonos testben élhessek. -Itt arról van szó, hogy van egy született énkép, és az nem felel meg a mostani fizikai képpel. és akkor ugye ez levetítődik társadalmi és szexuális oldalra is,de itt az a lényeg, hogy az énkép megegyezzen az embernek a testi képével és a társadalmi beilleszkedésével.Szerintem azok tartoznak bele, akiknek a lelke és a teste más és más, amikor az élet olyan, hogy belülről valaki nő, és kívülről férfi, vagy belülről férfinak érzi magát, de kívülről nő… hát ez az, amire azt mondják, hogy transzszexuális., én nőnek tartom magam, csak az a baj, hogy nem is úgy nézek ki, és nem is tudok még úgy viselkedni minden téren, ahogyan .. szeretnék. Csak időnként és alkalmanként. Belülről már minden megvan ehhez csak egyszerűen most még így, ezzel a testtel így még olyan furcsa lenne teljesen nőként élni.Vagy nem?? ?

Szia Adrika!
Lehetsz nő, ha akarsz majd meglátod.
Mi tart még vissza? Család?

Szia!Köszi a hozászolásod.
Hát a családom nem tud rólam szinte semmit,csak néhány barátom és a párom....

Szia!De a csaladod mert nem avatad be a dologba vagy talan nem alnak ki meleted?

Tudom, hogy elég rég írtam, de szinte mindennap fönt voltam az oldalon.
Változások:
Pénteken elkezdtem hormont szedni, minerva drazsét, napi egy szemet. Várom majd a nagyobb változásokat hónapok múlva. Amit szeretnék eltitkolni, viszont nagyon nehéz lesz, majd próbálkozom. Egyik mellékhatás a sírás már előjött. Eddig is szoktam esténként, de ma például a suliban is rám jött, ami nem túl jó dolog. Szerintem nem vette észre senki. Ezt szeretném szedni érettségiig. Azután szeretnék elmenni egyetemre Pesten. Már nagyon várom, akkor sokkal szabadabb leszek. Pedig sokszor hallottam felnőttektől, hogy addig jó míg gyerek vagy. Hát nálam ez nem így van. Ekkor szeretnék elmenni orvoshoz, és komolyabb gyógyszereket szedni.
Amióta apám meghalt kapok pénzt ő utána, amit persze anyám elrakja valahova. Régen azt mondta, hogy félrerakja nekem, hogy könnyebben boldoguljak. De amióta összevesztünk nem tudom hova rakja azt a havi 20-25 ezer forintot, vagy az eddigi pénzt. Ha jól számolom ez már milliós összeg körül van. Ami viszont biztos. hogy mikor 18 leszek, én magam kapom meg a pénzem, az tuti az enyém. Nagy segítség lenne ez a sok pénz, hisz a nővé válás rengeteg pénz felemészt majd.
Anyámnak már visszaszólok, kiállok magamért, erősnek kell lennem, hogy elérjem az álmaimat.
Mindig talál valamit amivel megbánthat, újabban a hajam nem tetszik neki. Növesztem a hajam hátul is elég hosszú, elöl(ha nem dobnám ki oldalra)az orrom aljáig ér. És persze azzal hogy jön, hogy ez egyáltalán nem fiús sokkal inkább lányos.(Persze, hogy lányos, hisz azért csinálom.) Már-már fenyeget, hogy nem járok jól, ha nem megyek el. Pedig én egyáltalán nem akarom levágatni.
Tudtok valamit, hogy hogyan állítsam le?
Szörnyen utálom a testem,(főleg ami a lábam között van) egyedül az arcomat szeretem, mert szép, már önmagában is lányos, főleg majd később rásegítéssel.
Na szép napot, és sziasztok!

Sok sikert és bizz magadban!

anyuddal beszéltél arról hogy belül nő vagy és külsőleg is az szeretnél lenni?

Nem, ezt nem mondtam neki. Most nem is fogom, nekem annyi lenne. Majd ha elmúlok 18.

persze megértelek...kitartást...

Ez volt életem legrosszabb napja. Megkaptam, hogy minek élek, és hogy miért nem vagyok normális. A legszebb éveimet kellene élnem, ehelyett évek óta csak szenvedek, teljes depresszióban.
Nem akarok tovább élni, nem tudok több bántást elviselni, sem a lelkit, sem a fizikait. Elfáradtam, rengeteget gondolkodom a halálon, hogy milyen jó lehet, nem bántana senki soha többé.
Percről percre bátrabb vagyok, hogy megtegyem, mert nem találom a helyem ebben a világban. Már egy jó ideje csak álomvilágban élek, ez adott erőt, de most már ez sem. Utálom, hogy nem változik semmi, hogy mindig én vagyok a hibás mindenért.
Nem szeret senki, nem segít senki, nem hiányoznék senkinek, értem nem lenne kár.
Köszönök nektek mindent, hogy olvastatok, írtatok nekem, de nekem már úgy is mindegy, nem találok kiutat, elfáradtam, és ezennel el is búcsúztam, ennyi volt, vége mindennek. Hiszek abban, hogy újra láthatom apukám, aki tényleg szeretett, már nagyon várom.

Sid! Tudom, hogy nehéz ilyen helyzetben hideg fejjel gondolkodni, de minden visszavonhatatlan döntésnél kell hagyni még egy kis idõt arra, hogy nyugodtan is átgondolhasd, ne csak érzelembõl cselekedj.

Ne hidd, hogy senkinek se hiányoznál. Ugyan nem ismerjük egymást, de itt a fórumon már kicsit megismertünk és nekünk igenis hiányoznál! Meg azoknak is, akiket esetleg még meg sem ismertél, de talán holnap vagy a jövõ héten fog összehozni velük a sorsod. Ha nem hagysz erre esélyt, akkor sosem fogod ezt megtudni. Nem igaz, hogy minden rossz és nem lehet jobb, jön még sok jó is az életben, de ahhoz elõször is meg kell adni ehhez az esélyt és életben kell maradni, akármilyen nehéz is ez ebben a pillanatban.

Tudom, hogy sok vallás azt tanítja hogy van valami a halál után, de igazából senki sem jött még onnan vissza, hogy elmondja tényleg így van-e. Ezért abból kell kiindulni, hogy ez az egy esélyünk van, itt és most. Ha ezt eldobod, akkor lehet, hogy nem kapsz több esélyt. Lehet, hogy könnyebbnek tûnhet most feladni, de hidd el, lehet olyan életed amilyet szeretnél, ha nem adod fel és küzdesz érte. Lehet, hogy ez nehezebb, de már sok más embernek is sikerült és neked is fog ha elég erõs leszel!

Mi itt mind veled vagyunk, bízunk benned és várjuk a válaszaidat és hozzászólásaidat! Mindenkibõl csak egy van és nélküle ez a világ kevesebb lenne. Mindenkinek meg van a helye a világban, csak meg kell keresnie. Nem szabad ennyire az elején feladni!

Szia Sid! Remélem azért annyira nem gondoltad komolyan, h fel sem nézel már ide, legalább átolvasni a reakciókat.
Igazából Alexia már nagyon jól összeszedte a lényeget. Nem szabad feladni, mert nem tudhatod, h mit fog hozni a holnap. A másik pedig az, h ha most feladod, akkor azzal azok győznek, akik idáig juttattak. Csak nem fogod nekik megadni ezt az elégtételt!
Hidd el, ha vki én tudom miről beszélek, a körítés ugyan más volt, de ugyanilyen gondolataim voltak. Borzongva gondolok arra vissza, h mi lett volna, ha tényleg, és sikeresen feladom. Pedig nekem bizonyos szempontból még rosszabbul is állt a szénám, mégis sikerült, most már jó úton haladok.
Nem mondom, h könnyű lesz, ilyesmivel nem áltatlak, mindennapos küzdelemről beszélünk, és nagyon sokáig lesznek még hasonló gondolataid. Ha rám hallgatsz, nem a távolabbi jövővel foglalkozol most, hanem óráról órára, napról napra élsz. Egy idő után azt fogod észrevenni, h egyre ügyesebben bánsz a nehézségekkel, és el fogsz jutni odáig is, h már nem csak a túlélés lesz a fő cél. Sőt, ez ugyan most még tudom h elég elképzelhetetlen neked, de odáig is el fogsz jutni, h sajnálni fogod, h ilyen rövidek a napok, és nem jut idő mindenre!
Ha gondolod, én minden nap felnézek legalább egyszer, szívesen beszélgetek veled, írjál nyugodtan!

Sid Fel a fejjel!Ne add fel!

Köszönöm, ezek nagyon jól estek.
Szerintem bevallok mindent, mert teljesen felemészt belülről.
Fogalmam sincs, hogy mi fog történni, de úgy gondolom, ennél rosszabb már nem nagyon lehet.
Pszichológusnak örülnék, nem tudom, ki ebben a legjobb, de ez mindegy is. Egynél voltam már, jól éreztem magam ott, de a felét sem tudta szegény felfogni, amit meséltem neki az életemről. Láttam rajta. Meg csak habogott;)
Egyszer voltam nála, mert anyunak kínos volt, meg drága is(Heti 8 ezer).
Anyu azt mondta, hogy legyek normális.
Vele nem lehet elbeszélgetni semmiről, ami kicsit is fura, ciki a számára, vagy éppen kínos. Rémálom.
Na mindegy, de muszáj valamilyen változás, mert nem tudok semmire koncentrálni, a tanulmányi eredményem rohamosan romlik, már ezért is fontos lenne elmondani.
Szerintetek mi a jó megoldás?

Örülök hogy újra itt vagy Sid! Aggódtam miattad, azóta vártam hogy válaszolj.
Azt nem tudom mi a jó megoldás, de feladni az nem, az biztos. Anyud feltehetõen nem érti mirõl beszélsz, mert nem tudja mi ez, mint a legtöbb ember akinek nincs ilyen problémája. Könnyû neki azt mondani hogy legyél normális, de ez nem ennyire egyszerû ha belül mást érzel és te is normális akarsz lenni, csak neked a normális nem egészen az ahogy õ azt képzeli. Talán ezt kellene elmagyarázni neki. Szerintem rá kellene venni hogy nézzen utána, hogy van ilyen, nem te találtad ki. A pszichológus nem rossz ötlet, vannak ajánlások itt valahol, legtöbben Nagy Gertrúdhoz mentek, neki elég sok TS páciense volt, de ha nem Bp.-en vagy akkor nem tudom ott ki az, akinek már volt ilyen esete. Ha az akinél voltál nem is tudott segíteni, de legalább hallott róla hogy létezik ilyen hogy TS, akkor talán beszélhetne anyuddal, neki talán jobban elhiszi, hogy tényleg van ilyen és akkor elkezdhettek beszélni róla.
Nehéz így ismeretlenül jó tanácsokat adni, de remélem jobb lesz a helyzeted, próbáld megbeszélni anyuddal, pszichológussal vagy valakivel aki megérti és ne add fel.

Soha ne add fel:

Ez a gólyás kép egyszerűen remek!!!!

Sid, engem most ki fognak most innen moderálni, de akkor is ideírom, a rohadt életbe is:
Aki azt mondta neked, hogy minek élsz, AZT VÁGD GYOMORSZÁJON, AHOGY BÍROD!
A kurva életbe, ilyet senki nem mondhat! Minek hagyod, hogy fizikailag bántsanak?
Én egy munkásszállón 40 kilósan, a 155 centimmel tudtam úgy mondani egy cigánynak, hogy "megöllek", hogy többet nem szólt hozzám! Nehogy már magadat akard elpusztítani, akkor igaza lenne annak a seggfejnek, aki értéktelennek tart téged!
Nehogy már egyetérts vele!!!!!!!!!

A probléma ott kezdődik, hogy van olyan szülő, akinek hiába mondja az ember hogy próbálja megérteni, vagy utánanézni,mert egyszerüen mereven elzárkózik az egész elől, olyan szinten, hogy kijelenti, ilyen nincs, az is hülye aki kitalálta, és nem hajlandó egetverő baromságokat sem olvasni, sem hallgatni, azt állítja, az orvosok is hülyék akik ezt kitalálták hogy létezhet ilyen probléma. Ezt már másik topicban nagyjából leirtam saját tapasztalatból sajnos, mert az én anyám így reagálta le a dolgot. Hálisten úgy érzem haladtunk előre a műtétem óta, szépen lassan megérti az érthetetlent is, mert látja, hogy nincs semmi baj, nem dőlt össze a világ, sőt, bár fura neki hogy mostantól a fia vagyok, de mivel egy boldog férfit lát a személyemben, kezdi elfogadni, és egyáltalán nem veszekszik, ugyanúgy viselkedik velem, mint eddig. Egy példa szitukból: először szinte sokkot kapott, amikor megmutattam neki a mellkasomat, hirtelen ellenkezni kezdett, minek mutatom meg, elvörösödött, alig mert odanézni. Aztán a következő alkalommal már a kertben lazán napoztam félpucéran, és semmi gond nem volt, sőt, még adott is nekem gyógyitó krémet a sebemre, mindenféle feszültség nélkül, látszott rajta hogy kezdi sokkal jobban kezelni a dolgot, felszabadultabban tudott viselkedni. Szóval azt akarom kihozni az egészből, hogy még a lehetetlen helyzet is változhat, amikor úgy érzi az ember, hogy hirtelen eltaszitja mindenki, hülyének nézi a saját anyja, még akkor is van remény, nem kell feladni rossz pillanatok miatt. A pszichológussal kapcsolatban tényleg váltani kéne, de sajnos nehéz olyan pszichot találni, aki megérti valójában, miről is van szó. Mert nem elég, hogy tudja a betegség létezését, attól még képtelen elfogadni, és úgy beszélni róla az érintettel, hogy értse is tökéletesen a páciens érzéseit. Az ilyen ember pedig nehezen magyarázza el egy szülőnek a gyereke lelkében dúló harcot. Pedig valóban az lenne az ésszerű, ha nem a gyerek próbálná megértetni a szülővel, amit még szinte maga sem ért, hanem valaki hozzáértő személy, aki a felmerülő kérdésekre is azonnal választ tud adni a lelkiharcot folytató anyának. Nehéz ügy, de Sid, neked mindenképpen folyamatosan beszélned kell az érzéseidről lehetőleg olyan baráttal, aki próbál téged őszintén megérteni. Próbálj sorstársakat keresni a környezetedben, akik hasonló dolgaikat megosztják veled, és egyből érezni fogod, hogy nem vagy egyedül, és nem szabad elkeseredni, mert boldog lehetsz, csak hosszú és nehéz utat kell bejárnod, de tudnod kell, hogy ez az egyetlen járható út, és erősnek kell lenned, hogy végigmenj rajta. Sok sikert!

Tegnap egész nap azon gondolkodtam, hogyan álljak anyu elé, és hogyan kezdjek neki a mondanivalómhoz.
De mielőtt elkezdtem volna mondani, teljesen elsápadtam, fehér lettem, a szívverésem az egekben szökött, majdnem elájultam. A szám teljesen kiszáradt, és elkezdtem hebegni-habogni, és végül ki kellett menteni magam.
Képtelen voltam elmondani. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem, hogy ennyire.
Ma megint megpróbálom, remélem most jobban fog menni. Drukkoljatok nekem!
Holnap le is írom, hogy mi történt, legalább is remélem.

Hello Sid!

Drukkolunk, hogy minden jól menjen anyukáddal!!

Ez egy elég kényes dolog, úgyhogy légy erős! Nagy esély van rá, hogy ő is úgy fog reagálni, mint a legtöbb szülő, vagyis agyvérzésközeli állapotba kerül. Ami fontos, ne keseredj el, ha így lesz! Sok idő kell azoknak, akiknek új ez a dolog, nem szabad türelmetlennek lenni, és nem érdemes csodát várni tőlük!
Nálunk szerintem a lehető legjobban mentek a dolgok: anyu először idegrohamot kapott, ami szerencsére csak 10 percig tartott, utána három napig nem beszélt velem, egy hétig haragudott rám. Most már két hónapja edződik, és eljutottunk oda, hogy szinte mindenről lehet vele beszélni. Sőt, segít, amiben tud. Csak hallottam róla, hogy milyen a többi szülő, de anyunál rugalmasabb és imádnivalóbb kevés akad, pedig 60 éves vén boszorka.

Nem akarlak ijesztgetni, ne érts félre! Csak annyi, hogy ezzel a dologgal nagyon óvatosan kell bánni, és fel kell készülni, nehogy elsöpörjön az esetleges csalódás. A türelem és a pozitív hozzáállás a kulcsszavak, hiszen tudod, hogy mit akarsz, mi az, ami által boldog lehetsz, és csak ez számít!

Egy kalappal még egyszer!