A meleg és az özvegyasszony – Hat hét, hat tánc Szegeden

2008. január 08. kedd, 01:00

Hírek - Kultúra

2007. december 28. Szeged, Nemzeti Színház. Ritka pillanat: telt ház, méghozzá nem is akármilyen - már amennyire a telt házat lehet fokozni. Az emberek tolongnak, keresik a helyüket; néhányan (köztük én is) a kakasülő mögött lévő emelvényen foglalnak helyet, ahol a reflektorok találhatók. A nem mindennapi tömeget két név csábította be: Vári Éva és Kulka János.

Egy vidéki ember számára sajnos kevés lehetőség kínálkozik, hogy két, országosan elismert fővárosi színész játékát élőben is megtekintse, ki kell tehát használni minden adódó alkalmat. Az ezúttal Szegedre látogató "Hat hét, hat tánc" több mint egy éve szerepel a budapesti Thália színház repertoárjában, és bár a két szereplő, Kulka János és Vári Éva főként Horváth Ádám teleregényeiből lehet ismerős, díjaikat, kitüntetéseiket színházi munkásságuknak köszönhetik. Gyakorlatilag minden nevesebb elismerést megkaptak már, az előadást pedig a 2006/2007-es évadban a Színikritikusok díjával tüntették ki legjobb zenés/szórakoztató előadás kategóriájában.

A színpadon egyszerű kép: egy amerikai stílusú garzon egy kanapéval, két fotellal, köztük egy dohányzóasztallal; a bejárati ajtó mellett tükör és szemben az elmaradhatatlan konyhapult - rózsaszín lambériával. A modern berendezés között kissé bizarrnak hatott a színpad elején lévő sötétbarna sminkesasztal, rajta a telefon.
Középen pedig a hatalmas tér: a darab címét ismerve világos, hogy miért nincs ott semmi, hiszen kell a hely a tánchoz.


A mű szerzője a hazánkban kevésbé ismert Richard Alfieri, aki egy Egyesült Államokban élő, számos díjjal rendelkező forgatókönyv- és drámaíró. Szóval nem akárki. Ráadásul jelenleg a "Hat hét, hat tánc" filmadaptációján dolgozik, amelyet színdarab formájában nagy sikerrel játszottak és játszanak a nyugat-európai országokban.

A történet lendületes, érdekes, és bár a cselekmény szálai ritkán gabalyodnak össze, nem unom magam egy percig sem. Minden érdekel a két emberről: miután megtudok róluk pár dolgot, egyre érdekesebbé válnak. Eleinte a két különböző korú, nemű, stílusú szereplő összezörrenései a darab komikus forrása, később egy minden ember számára áhított igaz barátsággá való összefonódásuk köti le a figyelmet.

Bár a "Hat hét, hat tánc" néhol kísértetiesen hasonlít a szappanoperák stílusára és közhelyes történeteire, hála a rendezőnek és a két nagyszerű színésznek, a nem kívánt egybeesések kisebb súrlódássá válnak. A szójátékok nem elcsépeltek, bár a Kulka által játszott meleg karakter manapság számos műfajban poénforrás - sokszor ugyanazok a tulajdonságok folytán. A mű fordítása azonban biztos kezekben látta meg a napvilágot: a kortárs magyar irodalom kiemelkedő alakja, Parti Nagy Lajos az elkövető. Az általa leírt szövegben az irodalmiság és a hétköznapok szlengje tökéletes összhangban szerepel - amellett, hogy a darab igényessége vitathatatlan, poénjai és párbeszédei szórakoztatóak, magával ragadóak.

A rendező Ilan Eldad, izraeli film- és színházrendező, aki Lengyel Iván néven született Szabadkán, és a közelmúltban néhány rendezését láthatta a közönség a Vígszínházban, a Budapesti Kamaraszínházban, a Pécsi Nemzetiben vagy a Szabadkai Népszínházban.
A koreográfián két táncművész dolgozott: Király Attila, színművész, és egyben az operettszínház rendszeres koreográfusa; és Cortés Sebastián, aki olyan művészekkel dolgozott már együtt, mint Bozsik Yvett vagy Gyöngyösi Tamás. A darabban látott táncok egyszerűek (szalagavató bálok előtti táncórákról ismerős), mégis látványosak és magukkal ragadók. Mellesleg mindig jó látni, hogy a mai színészek is sokoldalúak - és többféle tánc (név és sorrend szerint: swing, tangó, foxtrott, bécsi keringő, cha-cha-cha, kortárs tánc) is a kisujjukban van, nem csak a színjáték.

A történetben szereplő Lily (Vári Éva), egy hatvannyolc éves idős asszony táncórákat készül venni öregek otthonában lévő lakásában. A "Hat hét, hat tánc" tánciskola Michaelt (Kulka János) utalja ki hozzá. A két meglehetősen különböző életvitelű idegen eleinte ellenségesen viszonyul egymáshoz, később azonban többet tudunk meg róluk, majd az órák elteltével egyre meghittebb és őszintébb barátság alakul ki közöttük. Mindketten nagyon más világból érkeztek: Michael hazudozásai után kénytelen elárulni, hogy meleg; Lilly pedig házasságáról mesél - amely nem volt valami fényes. Szó esik barátságról, szerelemről, betegségről, és hogy csak egy igaz barát segíthet az elkövetett hibáink, illetve a régi fájdalmak elfeledésében.

Annak ellenére, hogy mindkét karakter népszerű mind a mozivásznon, mind a színházban, találkozásuk és barátságuk különleges, mégis valóságos. És a szerelem megsejtetése a második képben (a tangónál!) elsőosztályú - a jelenet végén a rutinos néző el is könyveli magában, hogy egymásba fognak szeretni. Aztán persze rájön, hogy ez több annál.

Minden táncnak megvan a maga érzelmi háttere, amelyek különböző kapcsolatokat alakítanak ki a két táncos között. A swing könnyedsége, a modern tánc lezsersége vagy a keringő kimértsége ugyanannyira fellelhető a két emberben, mint a tangó hevessége. Fantasztikus élmény volt látni, ahogy Vári Éva hol hisztis kislányként vonakodott, hol erotikus nőként tűnt fel, hol pedig a korának megfelelő özvegyasszonynak láttuk. Mintha egy nő életét követte volna végig a táncok sorozata, mindig a hangulatban hozzá illő élettörténettel. A férje által elnyomott lelkészfeleségben fellelhető az a csöndes bölcsesség is, ami - annak ellenére, hogy korát igazolva igazi pletykás vénasszony - kedvessé teszi a néző számára. Kíváncsisága a meleg férfi magánélete iránt egy idillikus kapcsolatot sejtet liberális és konzervatív gondolkodás között, mely - bár sokan sem hisznek benne - megvalósítható. Vári Éva karaktere azt bizonyítja, létezhet mindkettő.

Az asszony kimért, választékos mondatai magas labdák a trágárul beszélő Michael számára, aki ezáltal már a darab elején belopja magát a közönség rebellisebb tagjainak szívébe. Ennek durvasága sem szab gátat, hiszen mögötte fájdalmat, takargatást sejtet, és a külső szemlélőben az effajta viselkedés mindig sajnálatot kelt. Kulkában keveredik a fiatalos hevesség és a dac, melyet kora ellenére tanúsít az idősödő tánctanár. Az asszony mellett fiatalnak érzi magát, és bár sokszor türelmetlennek mutatkozik, mégis érdekes számára az özvegy zárkózottsága, bigottsága. A színész átélése, létezése vitathatatlan a színpadon, helyzetkomikuma fergeteges: színesebbé teszi az amúgy sem unalmas előadást.

A rendezés egyszerű, Eldad kerüli a technikai látványok és szimbólumok használatát. Ez az a fajta színdarab, amit sajnos ritkán lát a vidéki ember: két drámai szerep születése és halála előttünk egy térben, melyet a sajátunknak érzünk, felismerve a minket körülvevő világ rezzenéseit, reakcióit a színpadon.
Ami érzésem szerint még dobott volna rajta, az egy megfelelőbb helyszín: egy stúdiószínpad. Talán akkor még többet láttunk volna az egészből. Hogy mi állhat ennek útjában? Minden bizonnyal egy kisebb nézőtérre kevesebb jegyet tudnának eladni - talán a pénz számít, de talán azt is figyelembe veszik, hogy vidéken is minél több ember részesülhessen a két színész remek játékában.

És taps közben felvetődik bennem a keserű kérdés: mi miért nem tudunk ilyet csinálni? Erről is a pénzhiány tehet?

Napvilág.net