Viki as. shadow

"2010-05-13

Elemzés a mostani hangulatom szerkezeti összefüggéseiről:

Nos, röviden és velősen annyit lehetne mondani, hogy vacak. Nem tudom, talán azért mert Újhold van, vagy valami. Nem tudom, hogy higyjek-e ebben a humbugban, de talán lehet benne valami. A lényeg a lényeg: vacak a hangulatom, semmire nem vagyok képes, csak a legszükségesebb dolgokra. Ha valami akár enyhe erőfeszítést is igényel, abba már beletörik a bicskám, egyszerűen nem vagyok rá képes. Pl. napok óta halogatom, hogy sárvédőt vegyek a bringámra, pedig lenne, aki felszerelje. Inkább lassabban és óvatosabban bringázok, hogy a lehető legminimálisabban csapjam fel magam, pedig már régen túlléphettem volna ezen a problémán. Nem visz rá a lélek, hogy vegyek magamnak végre valami ruhát, pedig alig van valami viselhető cuccom. Inkább járok a pillanatragasztóval lecsöppentett nacimban, amiből kilóg a farom bringázáskor, mint hogy elmenjek venni egy-két újat.

Az egyetlen, amiben kitartást mutatok, hogy este csinálok felüléseket, rendületlenül bringával járok (mert sokba kerül a buszbérlet, és el kellene mennem a postára venni egyet, amire most nem lennék képes), és nem eszek túl sokat. Ennek is inkább az az oka, hogy nincs étvágyam, meg otthon ugyanazok az uncsi kaják váltakoznak. Ezt igazából nem bánom, mert valamelyik nap már 90 kiló voltam, ez az eddigi személyes maximumom, remélem, nem leszek soha több! Jó, ez már nem egyetlen dolog, de a lényegen mit sem változtat.

Ja, van még valami, amiben kitartok, az pedig a New Moon olvasása. Szerencsére lusta vagyok arra is, hogy leszedjem magyarul, így legalább tanulok egy kis angolt.

A döntésképtelenség mostanában a második lételemem. Az első a csendes agónia. Képtelen vagyok bármire, ami kicsit is eltér a szokásostól. Vagyis felkelek, műzlit eszek, kaját csomagolok, bringázok melóba, melózok, de lehetőleg kerülöm azt is, ebédelek, délután hazamegyek, vagy edzésre. Este olvasok. A keddi és csütörtöki német órákat utálom, mert nincs erőm tanulni rájuk és sajnos el kell ismernem, hogy teljesen leépültem németből. Csak a munkához szükséges szintet hozom, nyelvtanból viszont még mindig jó vagyok szerintem. A félidős tesztem is valami 86% körül van, ha jól emlékszem. Edzésre sincs semmi kedvem járni, úgysem beszélgetek senkivel, csak lődözök vagy egy órát, amíg meg nem unom. Nincs ahhoz sem hangulatom, pedig tudom, hogy jó dolog, régen nagyon élveztem, most viszont kényszerítenem kell magam már, hogy elmenjek.

Koncentrációs képességem, ami a 10-es skálán eddig 4 volt, mostanában 2-re csökkent, vagyis keményen kell koncentrálnom, ha azt akarom, hogy valami eljusson a tudatomig, amit nekem mondanak. Anyára is sokkal jobban figyelek, mert nem akarok neki csalódást okozni. Vagyis látszólag 5-ös a koncentrációm, csak én tudom, hogy igazából mekkora erőfeszítés kell ennek a látszatnak a fenntartásához.

Nem érdekel szinte semmi. Állandóan fáradt és nyűgös vagyok, ha így nézzük, akkor önző is, mert mások kedvéért is csak minimálisan vagyok képes lendíteni ezen. Fáradtságom kb. már akkor elkezdődik, amikor felkelek.

Számomra a nap legjobb része a lefekvés, amikor végre aludhatok. Ha lehetne, egész nap aludnék. Sokszor még egyszerű gondolatokat produkálni is képtelen vagyok, csak ténfergek ide-oda üresen tátongó koponyával.

Néha olyan furcsa érzésem van. Olyan, mintha egyszerre akarnék sírni és hányni. Lehet, hogy a hányás nem passzol annyira a képbe, talán inkább az ordítva bőgés. Az hiányzik most nekem! Olyan jó lenne! Végre ellazulni, feloldódni a könnyekben, egy kicsit meghalni ahhoz, hogy újra élhessek. Félek, hogy egyszer felrobbanok, és az csúnya lesz. Kiborulok, és nem leszek egyedül, valakire ráborítom a bilimet, és utána rémesen megbántom.

Ma jutott először eszembe, hogy talán szedhetnék valami kedéllyavítót, mert ez már tényleg depresszió, nem lehet tovább mentegetni. Ahhoz viszont el kellene mennem egy szakemberhez, aki felírná nekem, arra meg most nem vagyok képes.Talán holnap jobban leszek, akkor már növekedni fog a hold. Már ha lehet ebben hinni.

Néha olyan jó lenne meghalni, csak egyszerűen elmúlni. Nem lélegezni, nem érezni, nem élni többé. Annyira egyszerű lenne.

A legrosszabb az, hogy nem tudom megmagyarázni, hogy miért is érzem magam olyan ramatyul. Van munkám, van hol laknom, nem vagyok egyedül, pénzem is van, még félre is tudok rakni. Mégsem jó így, és egyszerűen nem értem, hogy miért vagyok ennyire vacakul. Jó, hiányzik valaki, akivel megoszthatnám az életem, de nem foghatok erre mindent, és amúgy is hogy találhatnék valakit, ha ennyire elhagyom magam? Lehet, hogy lenne is akárhány pasi, aki szimpinek tartana, ha esetleg nem viselkednék ilyen hulla módjára. Ez tényleg a 22-es csapdája.

Már lassan fél kettő, és egész nap azon gondolkozom, hogy menjek-e az edzésre. Igazán nem tudom, hogy van-e hozzá kedvem. Na jó, tudom, hogy nincs, de hátha megjönne, vagy legalább lenyugodnék egy kicsit, ha kimennék? Asszem, elmegyek, aztán veszek a Teszkóban somlóit anyának, hadd örüljön egy kicsit. Igaz lehet az Újhold téma, amit Peti mondott, ilyen vacakul már régen nem voltam! Most még élni sincs kedvem. Holnaptól növekvő hold lesz, hátha rendbejövök egy kicsit, és akkor készséggel elhiszem, hogy a hold állása igenis hatással van az emberek hangulatára. Főleg olyankor, amikor nincs semmi olyan dolog, ami jelentősen mozdítana pozitív irányba az ember életén. Mert ugye, ha valaki szerelmes, azt nem hiszem, hogy nagyon ellankasztaná a fogyó Hold, mert a szerelem érzése túl hatalmas ahhoz, hogy egy ilyen –hozzá képest- jelentéktelen dolog lerombolja. Viszont ha valaki olyan elesett, mint amilyen most én is vagyok, egy erősebb szél is elég hozzá, hogy kizökkentse. Elég, ha valaki egy kicsit csúnyán néz rá, és máris eltörhet benne valami.

Megjegyzés 2010-10-04-én: Nos, most néhány hónappal később már teljesen képben vagyok, hogy mi is volt nekem a bajom egész életemben. XD Igen, talált! Az, hogy nő vagyok! Egész életemben éreztem, hogy hiányzik valami, hogy elsiklik a figyelmem valami felett. Éreztem, hogy valami fontos és nagyon alapvető dolog, és hogy égő, hogy nem jut eszembe. Mint amikor az embernek a nyelvén van valami. Őrjítő.

És most, hogy már tudom, érzem, így visszagondolva tényleg érthetetlen, hogy miért is kellett ennyi idő, hogy rájöjjek erre..."