Werner Herzog: Mocskos zsaru - New Orleans utcáin

2010. április 13. kedd, 13:40

Hírek - Kultúra

filmkritika

Werner Herzog nem először próbálja átmenekíteni és összeegyeztetni művészfilmes múltját a legújabb kor elvárásainak megfelelően a populárisabb történetsémákkal és közönség-barátabb elbeszélésmódokkal, elég, ha csak legutóbbi filmjére, a Hajnali mentőakcióra gondolunk.

A rendező egy hosszabb dokumentumfilmes kitérő után újra visszatérni látszik a játékfilmek világába, és nem mellékesen újra megtalálni látszik önmagát. Az eset (mármint a visszatérni vágyás) nem egyedi jelenség, bár nem mindig a legjobban jön ki belőle egy-egy alkotó. Nevezetesen: a mára nagy öreggé (és tiszteltté-emlegetetté) vált sztár-filmrendező egyéniségek, akik javarészt a 60-as és 70-es években alkották legjelentősebb műveiket, az új kor szelével újra elérkezettnek látják az időt a visszatérésre, és mint nagy nevek és tekintélyek újra filmet forgatnak öreg fejjel, fiatalok között. Egy második karrierlehetőség vagy kapuzárási pánik?

Kicsit egyszerűbben kérdezhetnénk azt is, miért kell felbolygatnia egy filmtörténeti jelentőségű rendezőnek életművét, és nekünk miért kell úgy csinálnunk, mintha képes lenne negyvenévnyi különbséggel (két nemzedék!) ugyanolyan, vagy közel hasonlóan jó filmet forgatni? Scorsese folyamatosan, máig készíti filmjeit a megfelelő professzionalizmussal, de már egy sokkal mainstream-ebb, sokkal Oscar-barátibb módon, mint régi nagy klasszikusait, Bergman a halála előtt már inkább csak színházban dolgozott, Antonioni utolsó éveiben szintén próbálkozott egy-két filmmel, sokkal kevesebb sikerrel, mint azt illet volna, és Wim Wendersnek sem sikerült a nagy visszatérés újhullámos múltját követően. Érdekes módon Herzog egyik kategóriába sem tartozik igazán.

A meglévő kérdésünket a fentiek alapján másodjára is átkonvertálhatjuk olyasféleképpen, hogy mi az, amit a rendező – jelen esetben Werner Herzog – meg tud őrizni régi korszakából, és mi az az új, amivel újradefiniálhatja magát, munkásságát, a jelen elvárásainak megfelelően új csapásvonalat jelölve ki önmaga számára. Paradox módon Herzognak az újdonság a múlt: Mocskos zsaru - New Orleans utcáin című filmjéhez egy nem kevésbé kisebb státuszú  kultrendező, Abel Ferrara 1992-es azonos című filmjét, A mocskos zsarut használta alapötletként. Az ellentétes nyilatkozatok és híresztelések ellenére felesleges lenne eltekinteni ettől a kapcsolattól (már csak azért is, mert egy az egyben megegyező jelenetek vannak mindkét műben), hisz Herzog új filmjének kárára biztos nem válik – esetleg az eredetinek. Az alapötlet egyezik, de innen inkább a különbségek keresése a fontos, hisz ez menti meg Herzogot a lopás vádjától, és ez az, ami létjogosultságot biztosít az új Mocskos zsarunak is.

Egy műfaj határainak feszegetése, szabályainak be nem tartása, és kiforgatása nem újdonság úgy általában a filmben, hát még a poszt-posztmodernen és Tarantinón edzett nézőközönségnek, így Herzog átlagosnak mondható, műfajfelforgató koncepcióján sem fog senki sem meglepődni. Nem úgy viszont a rendezői gesztusoknál! Jelen műnél a „rendőrfilm” műfaja kerül inverz megvilágítás alá, mely kaotikus és elszálltabb ellenpontja Ferrara filmjének. Az, ami a klasszikus megváltástörténetben a végkifejlett, a jócselekedet és az áldozathozatal Herzognál egy huszárvágással a film legelejére kerül, sőt, a jót-cselekvés az, ami elindítja valószínűleg egyébként sem túl kedves főhősünket a gödör aljára. Itt, a film legelején van a fordulópont, a gonosz irónia. Innen már csak lefelé. Olyannyira, hogy főhősünk drogfüggő lesz egy év alatt, és negatív énjét végképp előtérbe tolva folyamatosan jön a mocskosabbnál mocskosabb ügyeivel, miközben a talaj teljesen kifordul a lába alól a szürreálisabbnál szürreálisabb jelenetek folyamán. És közben persze egy gyilkosságot is meg kéne oldani, amivel senki nem foglalkozik igazán. A hurrikán által elpusztított New Orleans vizenyős területeivel, szubtrópusi éghajlatával és kellően misztikus hangulatával tökéletes színhelye a mocskos zsaru pokoljárásának, de úgy egyáltalán mindenféle bűnözőnek vagy korrupt nagytőkésnek vagy a maffiának. A helyszín atmoszférája vonzza az erkölcsi és etikai bomlást, és vonzza az alvilági figurákat is. Drogfüggő hősünk számára is kitűnő táptalajt nyújt a város és környezete betépett kalandjaihoz, melyek a legutolsó utáni pillanatig kifeszítve maradnak, aztán, amikor már minden a legrosszabb, Herzog belenyúl a filmjébe, és csodával határos módon egy csapásra megoldja főhősünk összes problémáját, amikből lehetetlen lett volna egyébként kimászni. Illetve kimászni lehetetlen is marad: mert attól, hogy az összes problémája megoldódik, az ember még nem kerül közelebb a megváltáshoz. Herzog viszont nem is kegyelmez hősének. Kaján vigyorral és elégedettséggel szemléli, hogy hiába megoldott gyilkossági ügy, maffiás leszámolás, családi helyzet, kitüntetés, hiába hullajt az ölébe mindent, ami a normális élethez kell, hiába lesz minden tökéletesen egyszerű és jó, főhősünk nem boldog, és nem tudja megtalálni helyét új világában.

Önmagában Herzog ötlete, hogy csinál egy filmet, amiben jól kifigurázza az ezerszer látott sémákat és karaktereket nem lett volna kimagasló. Az a határozott alkotói jelenlét, biztos kezű rendezés, elszánt, jól kigondolt koncepcióvezetés és eseményirányítás azonban amit Herzog produkált sokkal nagyobb rendezői jelenlétre és tudatosságra utal, mint azt egy hasonló témájú film esetében várnánk. Kétségtelen, hogy Herzog színészválasztásai, filmjének közege, akciódússága és látványossága az új mozihoz való alkalmazkodásának jelei, de ebben a formában is van mit mondania a világról, és személyiségéhez közel álló témáit és személyes érintettségét is jobban érezteti munkáján, mint azt esetlegesen egy nagyiparos profi megengedhetné magának.

Szerző: F.B. - pinkvanilla.hu