A tudomány szerint a vallás (Alejandro Amenábar: Agora)

2010. március 29. hétfő, 14:19

Hírek - Kultúra

filmkritika

Alejandro Amenábar merőben új, tőle szokatlan stílusú filmet készített az Agorával. Elhagyta a korábban jól bevált eszközöket: a kevés szereplős drámát, a zárt közösségeket és helyeket, a misztikumot, a valóság és képzelet határainak összemosását és a játékosságot – pont azokat az eszközöket, melyek kézjegyévé váltak, és amelyek ismertséget és elismerést hoztak a rendezőnek. A történet innen még folytatódhatna úgy, hogy Amenábar új formanyelvet fedezett fel magának, vagyis a stílusváltás oka a filmes kifejezőeszközök használatának finomítása a hagyományos mondanivaló képviseletében.

Előfordulhatna az is, hogy Amenábar szerzői énje lépett volna fejlődésének új szakaszába, és mondanivalója csiszolódott, kristályosodott, érett volna ki. Az Agora viszont egyik irányba sem mutat, a rendező életművében egyedülálló és elkülönülő jelenség; ugyanis a film egy dolgozat,  állításokkal, elméletekkel, hittel és egy markáns szubjektív véleménnyel teleaggatva. A dolgozattal, a tézisfilmmel semmi baj nincsen, ha az nem egy érettségi dolgozat, és nem egy olyan témáról szól, ami közismert, és lassan már közhelyszámba menő.

Az Agora a Kr. u. 4-5. századi egyiptomi város, Alexandria viharos történetét meséli el az első ismert női matematikus, filozófus és csillagász, Hüpatia életén keresztül. Az egyszerre az emberi tudás központjaként, és a fényűzéséről és erkölcstelenségéről ismert város életét a vallási különbségek, az etnikai zavargások és a Római Birodalom gyenge fennhatóságából következő, eluralkodó zűrzavar nehezíti. Hüpatia ebben a nyugodt filozofálásnak és tudományos elmélkedésnek aligha kedvező környezetben próbálja megfejteni a világ rejtélyeit, itt áldozza életét a mindenségnek, és később itt áldozzák fel őt a mindenség nevében.

A film központi konfliktusa a Hüpatia által képviselt tudományos megismerés és gondolkodás, és a vallási közösségek hitre épülő életformája között feszül. A cselekmény szerkezetileg is két részre oszlik: az elsőben a világ minden összegyűjtött tudása semmisül meg az alexandriai könyvtár pusztulásával, a másodikban Hüpatia halálával egy egész kor vész el, hogy egy új kezdődjön, a kereszténység kora. Az első percekben elénk kerülő helyi összecsapások a keresztények korai csoportjai és a római vallás hívei, majd az izraeliták között valójában a már fennálló arcvonalak gyors felvázolása. Keresztények támadnak pogányokra és fordítva, zsidók támadnak keresztényekre és fordítva, se eleje, se vége a vérengzéseknek, az ellenségeskedés kiirthatatlan, az okok és okozók keresése pedig teljesen fölösleges, mert egyrészt már fellelhetetlenek, másrészt nem ezek a fontosak.

Tézisfilm lévén az Agora nem eredezteti, nem részletezi a problémákat, az ellenségeskedés mintha öröktől fogva létezne, és nem is múlna soha. Ez az alaphelyzet, mely elindítja a rendező gondolatmenetét. Szükséglet a kor, a színtér, melybe beágyazva működnek az ellentétes erők, megoldás keresésére, cselekvésre pedig nincs itt az idő, csak a csendes szemlélődésre. Tézisfilm létre vezethető vissza az a jellegzetesség is, hogy a filmben igazi egyéniségként, önálló emberként csak Hüpatia és rabszolgája, Davus viselkedik, aki egyszerre lép fel Hüpatia imádójaként és ellenpólusaként. A cselekményt irányító szereplőket viszont csoportokban látjuk, tömegként, egyik vagy másik oldalon. De pontosan ez a fontos, hisz így csaphatnak össze tisztán az érvek és ellenérvek, a különböző ideák és világok, és történhet mindez a legelemibb szinten, minden személyeskedés és konkretizálás nélkül, csak a nagybetűs Tudomány és Vallás között.

A különbség pedig Tudomány és Vallás között pont az, amiben megegyeznek: mindkettő egy a világot megismerni akaró nézőpontok, attitűdök közül, mindkettőnek tárgya a világ, annak működése, és – nevétől függetlenül – a teremtője és irányítója. A valódi különbség kettejük között, hogy míg a Vallás direkt módon keres egy egyetemes felsőbb lényt, mindennek magyarázóját, addig a Tudomány más módszerekkel, nem annyira direkten keresi ugyanazt. Ez az eltérés azonban, mely egyik oldalon a vakon elfogadásban, a másikon az állandó megkérdőjelezésben csúcsosodik ki végzetesnek bizonyul az egész emberiség számára.

A konfliktus Vallás és Tudomány között az egyistenhit megjelenéséhez köthető. Az ősi, misztikus, politeista vallások (így a rómaié is) sajátja a viszonylagos tolerancia, a nyitottság, a befogadóképesség és a szabadszelleműség. A rómaiak nem tagadták saját isteneiken kívül más istenek létezését, és – amennyiben nem okoztak belső problémákat, és nem próbálták meg áttéríteni a római állampolgárokat – városaikba is beengedték kultuszuk képviselőit. Érthető hát, hogy az embereknek nem volt szoros kapcsolata az istenekkel, és a mindennapjaikban is viszonylagos szabadságot élveztek. A judaizmus és a keresztény közösségek létrejöttével azonban megszületett az egyedüli Isten hite, mely az Egy Istenen kívül semmilyen más istenséget nem ismer el, és ez a tény az, mely később vallásháborúk sorozatát indítja el. Az ókori keresztények számára Alexandriában nem maga a Tudomány az ellenfél, hanem az a tudomány, amelyet az elnyomó római hatalom hozott létre pogány isteneik tisztelete mellett, az a tudomány, amely meg meri kérdőjelezni a világ működését, és a Bibliával, az Egy Isten által sugallt Szentírással szemben ellenkező álláspontra mer helyezkedni a világ dolgait illetően.

Ez a konfliktus a kor sajátossága, az ókori tudomány az ókori politeizmus mellett virágozhat, a monoteizmus mellett nem. A kereszténység gyors térítőmunkával terjedt szét a 4. század végére az egész hanyatló Római Birodalom területén, lendületét pedig annak köszönhette, hogy nyíltan soha nem szállt szembe a politikai hatalommal. A mindenki számára egyenlőséget, felebaráti szeretetet és elfogadást hirdető vallás búvópatakként terjedt az alsóbb osztályok, a szegények között, míg a módosabb vezetőréteg nagy része, legalábbis még egy darabig megmaradt régi vallásánál. Nem véletlen, hogy a formálódó új keresztény hatalom és népfelkelés a Tudomány vívmányai ellen is irányult, hisz annak ismerete és megértése egy szűk, tehetősebb előkelő réteg számára adatott meg, amelybe Hüpatia is tartozott.

Ebben az időben a politikai okok, a vallási különbségek és az idegen hatalom elnyomása miatt a kereszténység legfontosabb célja saját önfenntartása és elfogadtatása. Ezért veszti el szeme elől legfontosabb tanítását: a felebaráti szeretetet és az együvé tartozást. Hüpatia az egyedüli, aki megérti ennek jelentését, ő az, aki megtapasztal és felfog valamit a tökéletességből. Míg a különböző vallások, amelyek Istent keresik, elsiklanak az igazság felett, és kicsinyes harcokkal hagyják figyelmen kívül az isteni akaratot, addig Hüpatia – aki távol marad a vallási megosztottságtól – megtisztulva, önállóan, és részben önkéntelenül, jutalomképpen részesül egy magasztosabb lelkiállapot átélésében, egy magasabb erővel való azonosulásban. Azt, ami a Vallás képviselőjének járna, a Tudomány embere szerzi meg, Hüpatia jut legtovább Isten természetének megismerésében.

Az Agora látványos jelenetekben mutatja meg, hogy a kereszténység csak a régi, a pogány, a múlt századok lerombolásával kelhet életre, a régi vallással pedig kell, hogy vesszenek a régi kultúra vívmányai és tudományos felfedezései is. Új világ keletkezik: a mi világunk. Ahogy Oswald Spengler kifejtette nagyhatású művében, A Nyugat alkonyában: a régi kultúra, az ókori túlérett, és meghal, és a helyét átadja egy teljesen más, egy teljesen új kultúrkörnek, a kereszténynek. Hüpatia a tudománnyal együtt pusztul; a Biblia szó szerinti értelmezése pedig befagyasztja a tudományos gondolkodást egész a 16-17. századig, amikor is a vallás újra háttérbe szorul.

Amenábar filmje egy tragédia. A főszereplők végzetszerűen haladnak sorsuk felé, az ok pedig nem az egyéni érdekekben és karakterekben keresendő, hanem a történelmi korban, a történelmi időben. Ez az a történelmi idő, amikor a nép önerejére ébredésével a kor nagy egyéniségeinek, az újítóknak, az előfutároknak is bukniuk kell. De így van ez minden meghatározó korban: új világ csak a régi rezsim megsemmisítése árán születhet.

Bár Amenábar nyíltan vallásellenes, nem az Agora az, mely a legjobban megfelel nézetei kifejtésére. Hiszen a film története egy megállíthatatlan, végzetszerű beteljesedés, történelmi idő. A kereszténység a tudomány szabad fejlődését közel ezer évre visszavetette, nem szabad megfeledkeznünk azokról a szerzetesekről és egyházi személyekről, kik egyedüli írástudókként átsegítették a tudományt és a filozófiát nehéz korain, és akik átmentették az antikvitás megmaradt emlékeit a nyugati civilizációnak. Vallásra igenis minden korban szükség van, ugyanúgy, ahogy tudományra; az ideális pedig az, ha egyik felé sem fordul el teljesen a világ. A 4-5. századi Alexandriában a hangsúly a vallás felé tolódott. A mai világból ellenben kezd kikopni a vallás és az összetartozás hite, a tudományos eredmények pedig soha, még csak álmodni sem mert magasságokba törnek. A hit ma már nem olyan magától értetődő, az egyéni és társadalmi értékrendszerek kifordultak önmagukból, az újabb nemzedékek így ugyanezen a talajon egyre messzebb és messzebb kerülnek attól, ami igazán fontos. Elképzelhetjük, vajon milyen lenne a világ, ha a tudomány is ezer évre visszavetné az ember lelki fejlődését.

Szerző: F.B. - pinkvanilla.hu