Orvos-detektív az AIDS nyomában II. rész
2011. december 06. kedd, 13:31
A gyarmati idők népszámlálási adataiból, a modern "bozóthúsvadászatról" készült felmérésekből és a nem steril tűk által megsebesített nővérek fertőzöttségi arányaiból Pépin arra következtetett, hogy a húszas évek elején legfeljebb 1350 vadász kerülhetett kapcsolatba az érintett csimpánzcsoport vérével. Az állatoknak csak hat százalékuk - körülbelül 80 példány - lehetett fertőzött, és a sebesült vadászoknak kevesebb mint négy százaléka kaphatta el a vírust.
Ennek alapján maximum három vadász betegedhetett meg.
Erő a vérben
Tekintettel arra, hogy a szexuális úton történő vírusterjedés mennyire kis hatásfokú, három - vagy akár tucatnyi - vadásztól nem származhat a mai több tízmillió eset. Pépin szerint szükség lehetett valamiféle erősítő effektusra. A heroinfüggők körében Olaszországban, New Yorkban, Edinburgh-ban és Bangkokban végzett kutatások azt bizonyítják, hogy a vér által közvetített fertőzés tízszer hatékonyabb.
Az 1920-as években a gyárilag készült üvegfecskendők vették át a sokkal drágább, szájjal fúvottak helyét, egyidejűleg a belgák és franciák számos fertőző betegséggel szemben vették fel a harcot gyarmataikon - nem merő szívjóságból, hanem hogy tömeges védettséget biztosítsanak a fehéreknek.
Az érintett bennszülöttek életük során akár háromszáz oltást is kaphattak. Ezen az úton azonban különböző betegségek terjedhettek el: például egy bilharzia (vérmételyféle által okozott trópusi betegség) ellen folytatott hadjárat, amely a nyolcvanas években fejeződött be, a beoltottak felében hepatitisz C-fertőzést okozott. Ily módon már egy M típusú HIV-vel fertőzött vadász könnyen több tucatnyi áldozatnak adhatta tovább a vírust.
Bűnösök és közvetítők
A következő kapocs valószínűleg Haiti.
Az ENSZ külföldről toborzott hivatalnokokat és tanárokat, hogy Kongóban dolgozzanak. A felhívásra nagyjából 4500 haiti szakember jelentkezett. Mindannyian feketék, jól képzettek, francia ajkúak, akik boldogok voltak, hogy többet kereshetnek, mint hazájukban.
Pépin könyve szerint az AIDS valamiféleképpen átkelt az Atlanti-óceánon mindösszesen egy haiti személy közvetítésével. A molekuláris időmeghatározás alapján a karibi szigetországot nagyjából 1966-ban érhette el a HIV.
Ezen a ponton a tanulmány ismét megemlíti a pusztán szexuális úton történő fertőződés matematikai lehetetlenségét, és rámutat egy újabb erősítő szükségességére. Pépin hite szerint a bűnös a port-au-prince-i Hemo-Caribbean nevű vérplazmaállomás lehetett, amely 1971-72-ben működött, és hírhedt volt a szerény higiéniai viszonyairól.
A vérplazmaközpont a levett vért átforgatja, és a vörösvérsejteket visszajuttatja a donorokba. Ha nem használnak friss csöveket a művelethez minden egyes páciens esetében, akkor a fertőzés továbbterjed.
A hanyag vérplazmaműveletek később számos AIDS-járványt okoztak Mexikóban, Spanyolországban, Indiában és - a leghírhedtebbet - Kínában, ahol 250 ezer donor fertőződött meg.
A Hemo-Caribbean közel hatmillió liter plazmát szállított az Egyesült Államokba havonta. Ezen felül Haiti volt a meleg szexturizmus egyik kedvelt célállomása. A nyolcvanas évek elején a HIV B alcsoportja által fertőződött homoszexuálisok és vérzékenységben szenvedők haltak meg, ez pedig azt sugallja, hogy a vírus mindkét utat "igénybe vette" a transzatlanti utazáshoz.
És ezzel megkezdődött az AIDS modern kori története.
MTI