Sajnos nem megy. Az olvasóriporteri szabályzat nem engedi többször ugyanazt a fotót. Egy fallosz, egy bankó.

Ami a versenyt illeti, ennyi pénzért tényleg lóbálja valaki egy versenyen a lompost? Még a repülőjegy is jóval többe kerülne.

Szerintem nem én leszek a nyertes tehát. Majd nyitok egy Hogyan küzdjek meg... topikot.

Egy ilyen versenyen kámingáutolni, ehhez azért jó adag magamutogatás kell, meg az is, hogy az illető mással nem nagyon tud kitűnni.

grindylow beküldte:
Topiknyitás után, megküzdésen fejtörve Balaton jeges vizéből kijőve, nemes szervvel kavicsok közé árkot szántva, az ámuló turistákhoz fordulsz, megkérdezvén, nekik nem szok e összemenni a hidegtől?

Sziasztok!

Pár órája találtam rá erre a helyre, és egyszerűen csodálatos dolgokat olvashattam! Nagyon nagy örömmel tölt el, hogy itt kis hazánkban is vagyunk...., és hogy nem vagyok a "problémáimmal" egyedül. Nagy inspirációt merítve belőletek, leírnék néhány dolgot magamról.

Előzmények:

1995 júl 31-én született egy kislány. Boldog szülők várták első szülött gyermeküket, és a rákövetkező három év múlva már nem is volt olyan egyedül, hiszen megszületett kis húga. Egy két év boldogság után, a szülők nem engedték többé játszani az első szülött kislányt a húgával. Nem barbie-zhatott, nem fonhatták egymás haját, nem babázhattak együtt, és nem öltözhettek rózsaszín ruhákba mint addig... Ideje volt "kinőni a leánykort"..., és "fiúvá" cseperedni. Igen. Ez voltam én.
Elsőszülött "fiú" egy roma családban, olyan szülőknél kik fiatalon léptek be a nagybetűs életbe, és még jó maguk sem tudták mire is számíthatnak attól.

Óvodás éveimben kiderült más vagyok mint a többiek. Folyton egyedül voltam. Nem voltak barátaim, és ha valakikkel játszanom kellett, azok inkább lányok voltak. Babáztunk, papás-mamást játszottunk, és bár minden vágyam volt a "mama" szerepébe bújni, valahogy mégis rám osztották a "papa" szerepét, mert én "fiú" voltam. Az óvónéni megtanított rajzolni. Megkérdezte, mit szeretnék rajzolni? A válaszom az volt, hogy "Egy hercegnőt". Igen! Az szerettem volna lenni, és bár soha nem engedték, a rajzaimon keresztül, és a saját kis világomban mindig önmagam lehettem. A gyönyörű ruhákban, hosszú hajjal, szép koronával, és hatalmas mosollyal az arcomon.
Fiúk soha sem keresték társaságom, általában mindig megvertek, kiközösítettek. Egyik legnyomatékosabb emlékem óvodás időszakomból, amikor egyik fiú óvodatársam, pontosabban többen is voltak, de csak ő volt az aki, meglökött. Olyan erősen, hogy hátraestem a betonra, és mind két karomból ömlött a vér. Azt mondták " Mi van csak nem sírni fogsz? Gyenge vagy mint egy lány!". A sírás kerülgetett a fájdalom miatt, de nem mertem sírni. Nem mertem megmutatni, hogy igenis fáj. Óvónéni kijött, a srácokra szólt, majd kollektív büntetést kaptunk. Igen én is.
Ekkor jöttem rá arra, hogy vigyáznom kell arra, mennyit mutatok meg magamból.

Iskolás éveim. Nos, szerintem minden lgbt ember tudja, hogy mennyire szörnyű is az iskola egy olyan gyermek számára mint mi. A fiús viselkedés, és öltözködés rám volt erőltetve a " roma szokások, és hagyományokhoz hívően, fiú nem vehet fel szák nadrágot, nem lehet hosszú haja, stb stb". De a viselkedésem, és a belső ordító énem nem lehetett pusztán ruhákkal elnyomni.
Emiatt meg is kaptam a magamét. Erősebb, magasabb, férfiasabb osztálytársaim természetesen minden percemet megpróbálták keserűvé tenni...mintha az nem lett volna így is eléggé depressziós. Megvertek, leköptek, lökdöstek, beszólogattak, még az osztályterem kukájába is megpróbáltak belerakni. Szerencsére voltak barátim akik kiálltak értem (természetesen mind lány), és nem engedték hogy beletegyenek. Emlékszem mindig megkérdezték, hogy "te most fiú vagy vagy lány?". Én pedig csak kínos nevetésben törtem ki, hiszen még jó magam sem értettem ekkor már a kérdést. Belém nevelték hogy fiú vagyok, de legbelül mégis olyan jól esett hogy valaki azt látja aki igazán vagyok. Egy lányt.

Gimnáziumi éveim alatt enyhültek a dolgok. Nem voltak fizikai bántalmazások. Inkább csak szóban. A tipikus buzizás, és a " fiú vagy lány" szöveg. Félig hosszú fekete hajam volt, és hát testalkatom se a legférfiasabb. Szerettem akkoriban minél nagyobb méretű ruhákat hordani, szűk nadrágokat. De többnyire elfedtem a testem, mert még saját magam előtt is szégyelltem.
Aztán levágattam a hajam. Vagyis, le kellett vágatnom. Nagyon sírtam. Minden egyes könnycsepp amit elhullattam hajvágás közben hatalmas volt. Soha nem sírtam még úgy. (Talán egyszer, de arról majd később.)
Férfiassá kellett válnom.
Ekkoriban jött az hogy voltak srácok akik nagyon bejöttek. Aztán mikor mindről kiderült hogy nagy nőcsábászok, akkor csak álmodoztam, hogy bárcsak nekem udvarolnának. Bárcsak úgy néznének rám, és olyannak látnának amilyen igazából vagyok.

Előbújtam mint "meleg". Mint mindenkinél, ez is sráccal kezdődött. Első srác volt az életemben, ekkor voltam 18 éves. Azt hazudtam egy lányhoz megyek, de három napot töltöttem a srácnál, és beleszerettem. Most már tudom csak fellángolás volt, de akkor úgy éreztem életem szerelme. Ő volt az első. Egy hónappal később, sírva tört ki belőlem anyámnak hogy szerelmes vagyok valakibe. Majd nyakába borultam, és megmutattam egy képen hogy kibe. Ekkor jött megint a "sötét felhő". Nem tagadtak ki, hiszen szeretnek, és én is nagyon szeretem a szüleimet. De volt sírás bőven. Megtiltották hogy találkozzak a "szerelmemmel". Egy évig gyötrődtem, és ekkoriban nem voltam jóban a legjobb barátaimmal sem. Egyszóval teljesen egyedül voltam. Csak a húgom maradt számomra, de ekkor még a "melegségemről" sem tudott. Szóval igazán senkinek nem tudtam elmondani mennyire szomorú vagyok legbelül.
Így hát amolyan depressziós nyár után, készültem az új iskolára.

MOST:
Egy év telt el mióta elkezdtem az OKJ-t. IMÁDOM. Debrecenben tanulok, és életem legboldogabb időszaka köszöntött elém. " Minden jobb lesz" teljesen igaz! Vannak barátaim, amelynek eszméletlenül boldog vagyok. Rátaláltam az első olyan haveromra aki Bi, és nagyon ért az lgbt témákhoz, és rengeteget tanultam tőle, a genderről, és a szexualitásról. Debrecen nem a legjobb környék egy "magamfajta" kis bolondos, szivárvány"fiú" számára
Egy év telt el, és egyre gyakrabban nézek "transznemű" átalakulásokat youtube-n. Előjött az az érzés megint. S ahogy halad az idő egyre jobban foglalkoztat. Mikor először kimondtam hogy transznemű vagyok sírtam. Két hétig amolyan depresszív hangulatom volt, nem tudtam mi a bajom, csak azt hogy nem akarok tükörbe nézni, és nem akarom látni magam. Utálom magam.
A fürdő szobában mindig megpróbáltam elrejteni "azt a bizonyost"..., és eltakarni a "melleim". Sírtam. Sokat. Tényleg nehéz volt elfogadni. Nehezebb mint a melegséget. Hiszen rá kellett jönnöm hogy az emberek nem annak látnak aki én vagyok. Én magam sem azt látom viszont.
Addig fontolgattam a dolgot, hogy egy nap leültem a gép elé, megkerestem az egyik ilyen "átalakulós" videót, és anyámat behívtam.
Leültettem, és elindítottam a videót.
"Tudtam." Hangzott.
A szívem olyan hevesen vert, majd ki esett a helyéről, de mivel ez pár hónapja volt, a jelenlegi énemmel nem érdekeltek a következmények. Határozott voltam.
Megállítottam a videót, és elmondtam: " Anyu, ezt szeretném."
Anyám azt mondta mindig is tudta. Mielőtt megszülettem volt egy megérzése..., de soha nem mondta el senkinek... tudta hogy lánya fog születni, de mikor megszülettem, akkor nem foglalkozott ezzel a megérzéssel.
Sírtam,ő viszont mosolygott. Boldog voltam.
Beszélgettünk arról hogy szeretném elkezdeni ezt az egészet, és hogy támogat-e. Azt mondta igen. Beszélgettünk a sminkekről, arról hogy amíg nem nő meg a hajam, milyen parókát vegyünk, és hasonlók.
Egy pár hónapja nem került elő ez a téma megint. Nem is foglalkoztatott engem sem... Egy év múlva szeretném elhagyni az országot, és addig már úgy vagyok vele "kibírom". Tudja anyám mire készülök és ez a lényeg.
Azt hiszik a családban, és mindenki hogy majd "kinövöm" a melegséget...
Még arról nem is tudnak, hogy igazából nem is vagyok meleg... hanem egy Heteroszexuális nő vagyok...

Köszönöm hogy elolvastad!
Szép napot! :3

Nagyon kedves írás, köszönjük, és sok sikert az utadon!

Igen kedves írás , dehát süt belőle a sok szenvedés, amit mindenki átél, hogy utána könnyebb legyen majd. Kitartást kívánok, hogy végre önmagad legyél, amihez megvan benned az erő úgy látom.
Nem akarlak beijeszteni, de még jó hosszú út vár rád, de nem leszel egyedül.

Igen tudom még hosszú út vár rám, és türelmesnek kell lennem.
De köszönöm szépen a bátorítást, és a támogatást, nagyon jól esik!

Sziasztok, akkor most elmesélem az én kis történetemet, nem olyan megrázó mint amiket itt olvastam..
de viszont én is rájöttem erre hogy transznemű vagyok így megosztom veletek.
Kis gyerekként nem volt velem semmi probléma egy tünemény 'kislány voltam' akit anyu mindig is akart, viszont így vissza gondolva volt bennem mindig is egy kis 'fiússág'.. kocsikkal, fiúkkal játszottam, ha volt anyás apásdi játék, mindig én szerettem volna az 'apa' lenni, hogy az 'anyától' puszit kapjak a számra..
Kis öcsémmel mindig autóztam, lövöldöztem.
Nővéremmel viszont barbiztam de szét szedtem őket. meg volt olyan is hogy táncoltunk énekeltünk, és én játszottam a fiú szerepet.
Anyának én akartam lenni a szuperhőse aki apától megvédi mindig.
Általános iskola 7. osztály.
Volt egy lány, aki valamilyen oknál fogva szimpatikus volt nekem. Mindig bámultam. Majd kiderült hogy van egy unoka tesóm, aki ismeri őt.
Én betársultam a csapatukba.. Elkezdtem érdeklődni iránta..
A lánynak volt barátja még is arra vágytam hogy én legyek az a személy aki a kezét fogja..vágytam rá hogy fiú legyek.. teltek múltak az idők és nem tudom hogy de megcsókoltuk egymást, én meg csak lestem hogy mi történik . De tetszett.
Nagy emo korszakban voltam akkor még 'csajos' kinézetem volt. És képes volt megcsókolni a lány.
Nagyon megkedveltem. De ez kiderült az iskolában és nagyon sokan basztattak engem emiatt.. Így leszbikus úgy leszbikus..stb. 8adikos lettem..
Majd ő elment az iskolából, én meg elköltöztem.
Új életet akartam kezdeni, öcsém ruháit elkezdtem hordani kipróbálás képen és annyira örültem.. szerettem volna levágatni a hajam de sajnos anya ezt nem engedte..
Viszont levágatta fül alattig.
Egyre fiúsabb lettem, és egyre inkább jobban érdekeltek a lányok ..
Voltak kapcsolataim, fiúkkal lányokkal, még is jobban vágytam arra hogy egy nő üljön az ölembe ne én a fiúkéba..
Magamnak sem mertem bevallani de igen a lányokra vágytam.
Volt egy olyan dolog elköltözésünk után hogy szükségünk volt a pénzre és anyukám elment egy hónapra dolgozni, én meg kénytelen voltam apához meg mamához menni.
Találtam egy képet egy fiúról, és én mindenképpen olyan hajat akartam.
Anya nem engedte viszont nem volt ott hogy le basszon..
így levágtam saját magamnak. Jó az mellékes apám picit besegített.
Másnap az iskolában mindenki lesett.. kigunyoltak, kinevettek..
Nem foglalkoztam vele.
De belül mégis tönkre tett.
Anya hazaért lesett.. lebaszott.. és mondtam neki ez vagyok én ..
nem támogatta ezt az egészet.
vagdostam magam, és gyógyszereztem..
Anyám felpofozott.. és mondta hogy 'Apád miatt van ez az egész.. ő miatta undorodtál el a férfiaktól'
teltek múltak a napok, hetek, hónapok én csak egyre fiúsabb lettem. Elkezdtem kötözni a melleim is hogy ne látszódjanak.
Megismertem egy transznemű embert az által hogy az akkori barátnőm megcsalt vele.
Megtudtam ő miért ilyen. stb
És rájöttem hogy én is ez vagyok.
utána néztem interneten és rájöttem hogy igen.. ez tényleg én vagyok
Nem vállaltam fel, hisz nagyon sokan bántottak, de viszont mikor 9.-edikes lettem úgy mutatkoztam be mindenkinek hogy Alex vagyok.
Sok bántalmazás ért, volt hogy megakartak verni, de nem érdekelt. 4edik éve hogy ebbe az iskolába járok, mai napig meg néznek, s kikacagnak, de nem számít mert sokan imádnak így is és legalább önmagam vagyok
Édes anyám mai napig nem fogad el, számára mindig is 'kislány' maradok.
Viszont mostanában néha még meg is ijed hogy változom hormonok nélkül.
Egyébként Nyíregyházán élek, és lassan 18 leszek, ha valaki tud nekem valami tanácsot az átalakulásom elkezdéséhez, szívesen fogadom.
köszönöm hogy elolvastad, legyen szép napod!

Ezeket a kitárulkozásokra nem lehet "sok sikert a nem változtatásodhoz" típusú reagálásokat tenni. Én még itt ilyen megnyilvánulást eddig nem is láttam. Most kettő is van. Most kell véget vetni az ellenségeskedésnek. Valakik - kis naivák -reménykednek bennünk. Próbáljunk megfelelni a kihívásnak nagyokosok.

Legalább mi fogadjuk el egymást, és segítsünk egymásnak. Mert mindannyian tudjuk, hogy milyen egyedül lenni a mi problémánkkal, kilátástalanul.

Ez a közösség pont azért lenne, hogy segítsünk egymásnak.

Ezek a "gyerekek" még nem ismerik a kilátástalanság fogalmát. Csak a napi atrocitásoktól és a "nem az vagyok aki vagyok akinek látszom" témától szenvednek. Kötelességünk mélyebben reagálni, ha már ilyen hosszú és zavaros beírásokat tettek. Zavarba ejt engem is - fogalmazom a magvas gondolataim.

Zsófi

Fordított sztorija van valakinek? Vagyis hogy a váltás után miként beszélt a másik nemben élt akárhány évéről olyanoknak, akiknek erről fogalmuk sem volt, mert a váltás után ismerték meg.

A váltás előtti éveimről én egyetlen, később megismert barátomnak beszéltem. Nem részletesen, inkább általánosságokról, mint iskola, gyerekkor. Neki sem tettem volna, ha egy ugrasztani vágyó ismerősöm nem mondja el neki, ő azonban teljesen elfogadó volt ezzel kapcsolatban..
Új helyen, új kollégák, új barátok előtt egyáltalán nem vállalom fel.
Más azonban a párkapcsolat, ha erre irányul a kérdésed inkább. Az már intim viszony, és adott szituációban kiderül az igazság. Nagyon kínos, de én az elején túl szoktam esni rajta. Nem akarok csalódást okozni senkinek, akiben kialakul egy kép, ami nem felel meg a valóságnak. Nem akarok senkit átverni, sem illúziókkal hitegetni, sem azt, hogy később emiatt bukjon az elfogadás. Tehát vagy így szeret meg, vagy ne szeressen sehogy.

Az én legérdekesebb fordított coming out-om kb 3 éve történt.

Tudni kell, hogy kb 12 éves korom óta nagyon érdekel a zsidó vallás és kultúra (van némi családi kötődés is ezirányban), és még kamaszként azt is eldöntöttem, hogy be fogok térni. Namármost a nemváltással azt hittem, hogy ennek a tervemnek végleg búcsút kell vessek, mígnem 4-5 éve rátaláltam egy olyan ágazatra, amelyik fenntartások nélkül befogadja a teljes LMBTQ spektrumot. Elkezdtem járni a közösségbe, ahol néhány tag előtt fel is vállaltam magam, többek között nyilván a rabbinak. Rögtön az elején a lelkére kötöttem, hogy mihamarabb terjessze elő az esetemet a londoni főhadiszállású vallási bírósággal, hogy legyen idejük megszabni a rám vonatkozó külön feltételeket (körülmetélés ugye felejtős, a rituális fürdőt is jól meg kell szervezni, stb...), nem beszélve arról, hogy az elvi LMBTQ barátság messze nem jelenti azt, hogy nem sz@rnak be az emberek egy merőben új problémától (tartottam tőle, hogy Európában én leszek az első ilyen esetük, és nem is tévedtem nagyot )
Persze elfelejtette őket tájékoztatni, és ez 1 héttel a tervezett ceremónia előtt derült ki, 1 nappal előtte pedig felhívott telefonon a rabbim, hogy nagy a baj, mert a főrabbi közölte, hogy lejobb lenne megvárni, amíg minden műtétemen túl vagyok, mert az mennyi mindent megoldana. Bennem az ütő is megállt, persze nem fogadtam el ezt a verziót. Összehívtak még egy gyűlést, hogy megvitassák az esetem, és arra jutottak, hogy először meg szeretnének ismerni, és személyesen beszélni velem.
Úgyhogy másnap odaálltam a 3 tagú rabbi-bizottság elé, akik a beszélgetés után közölték, hogy teljesen le vannak nyűgözve tőlem, hogy milyen jól nézek ki, milyen intelligens vagyok, és egyébként is, hogy abszolút normális férfi külsőm van...
A bizottság vezetője végül előrukkolt a nap poénjával: hozzak nekik egyik orvosi igazolást arról, hogy már nem tudok gyereket szülni (az hogy az ilyen irányú műtéteken túl vagyok, és ezt zárójelentésekkel igazolni is tudom, az nem elég). Amint ez megvan, a betérésemnek semmi akadálya.
Sírtam a röhögéstől, de beszereztem a papírt, a bizottság pedig betartotta a szavát.

Sokat gondolkoztam annak idején, hogy meg legyek-e sértődve a sztori szereplőinek a viselkedésén, de végül arra jutottam, hogy mindenki az akkor aktuális helyzetnek megfelelően reagált. Nyitottak maradtak, hiába volt vadi új számukra a probléma, és ha nem is volt zökkenésmentes minden, a következő hasonló betérőnek már könnyebb dolga lesz, úgyhogy nekem már megérte a dolog.

Miért mentél "bizottság" elé? Ettől nem változik a társadalmi megítélésed. Az a lényeg. Én orvoshoz sem megyek, nehogy lássák- csipkés bugyi van rajtam

Fogorvoshoz sem mész?

Nem. Rettegek tőlük - főleg, ha az anyám.

Ha elájulok és lehúzzák a nadrágom. Csipkés bugyi bordűrös combfixel kombinálva. Egy evangélikus kóristán. Inkább a halál.

"Miért mentél "bizottság" elé? Ettől nem változik a társadalmi megítélésed. Az a lényeg."

Azért, mert bár a társadalmi megítélésem valóban nem változott (hiszen nem zsidóként is szeretettel fogadtak), nekem ez nem volt elég. Vallásjogi szempontból is teljes értékű tagjává szerettem volna válni a közösségnek. Mint minden vallásnál, a zsidóságnál is vannak olyan ceremóniák, amiken nemzsidóként max nézőként tud részt venni az ember. Nem beszélve arról, hogy zsidóként összehasonlíthatatlanul többet tudok adni a közösségemnek. Előimádkozóként, kántorként például segíteni tudok az i.tentisztelet lebonyolításában (mivel az európai zsidók többsége még olvasni is alig tud héberül, nem hogy értse is a liturgia menetét, erre komoly szükség van). A betérésemnek köszönhetően október közepétől hivatalosan is kántorjelölt vagyok Németországban a rabbi és kántorképző szemináriumon.

Palla beküldte:
Mi a lényeg a társadalom számára? Hogy termelj és reprodukálj. Érthető szempontok. Aki nem érzi magát jól a bőrében, a nemében, ezt nem nyújtja. Vannak, akik felismerik, hogy a saját boldogságok keresése - kockázatvállalás árán - a társadalom javát szolgálja. Ettől függetlenül ugyanúgy szembesülnek nehézségekkel, a kérdésem erre irányult.

Beszarok. Én örülök, hogy nem vagyok zsidó. Még csak az kéne...