Nagyon szépen hangzó dolgokat olvastam itt. De vitatkoznék. Az emberi méltósághoz igenis kell valami minimális egzisztencia. Sőt, a magasabb értékek, a lelki-szellemi dolgok értékeléséhez is előbb kell egy emberi anyagi helyzet. Nekem legalábbis.
Én 8 évig éheztem, mindenki lenézett, mert akkor még ritka volt, hogy valakinek a szülei nem tudnak rezsit fizetni. (Az volt a bűnük, hogy rokkantak voltak.) Mindenütt én voltam a szar senki, ruha és étel csak nekem nem jutott a környezetemben, mindig hazudtam, amikor újévkor azt kérdezték az iskolában, hogy ki mit kapott karácsonyra. Mert én ételt sem. 38 kiló voltam, amikor érettségiztem. Aztán egyszer akkoriban azt kérdezték tőlem egy helyen, hogy mit jelent számomra a szeretet. Bámultam magam elé, és azt feleltem: semmit. (Pedig nagy szeretetben nőttem föl!!!) Apu mondta is, hogy annyi érzelem van bennem, mint az északi sarkon úszó jégtáblában.
(Ha több lett volna, már nem élnék.)
De akkor már harmadik napja nem ettem. Semmit.
Szóval lehet mondani, hogy a tárgyak nem fontosak, meg a pénz nem fontos, persze. Akkor a levegő sem fontos...
De ha nincs...!
De lehet az is, hogy én vagyok egy fejletlen lélek.
Szerintem akkor is az alap van előbb, aztán a falak, aztán a tető. Étel, ruha, normális lakóhely az alap. Amikor két munkahelyen kell ezért az alapért gürcölni, az például undorító és kiöli az életkedvet. Hányingerem van attól, hogy azért menjek egész nap,(illetve most a párom megy) hogy legyen mit zabálni. Mint az állatok!
Ha az élet csak alvásból és a létfenntartásért vívott küzdelemből áll, az nem emberhez méltó. (És igen, tudom, ennek is örüljünk.)
A legrosszabb egyébként, ha az ember a saját balfaszsága miatt semmilyen célján nem éri el.
Sőt, ami még rosszabb: ha nincs is cél.
Vagy ha utólag kiderül, hogy hülyeség volt a cél!!
Na, nem fokozom tovább.