neki is látok.

Uhh, na jó. Kicsit régi, de magam firkáltam.
Cím: B.

Az év elején, az első angolórán épp valami alternatív zörejt hallgattam, mert a csengetés után öt perce nem volt benn az új tanárnő. Mivel az előző eltávozott ilyen-olyan okok miatt, így kénytelenek voltak a harmadik angoltanárt bepasszírozni így, utolsó évre. El voltunk mind ragadtatva. Bár a szívünk mélyén kicsit mind megkönnyebbültünk, az előd nem hagyott túl sok pozitív emléket hátra magától. Meg aztán úgy hírlett, az új elég jó, mármint gyakorlatias és jó fej.

Az utolsó sorban, jobbra ültem, az ablak mellett és unott képpel bambultam, amikor belépett egy alig huszonötnek kinéző csaj az ajtón, eléggé kihívó ruhában. Gondoltam magamban, hogy váó, és eléggé meg voltam döbbenve. Ez a nő három gyerek anyja? Kizárt. De, mégis az (volt). Mellesleg, negyven körül.

Azóta rengeteg dolog kiderült róla. Volt, amit ő mesélt el, volt, amit leolvastam róla-belőle, volt, amit kitárgyaltunk és volt, ami egyértelmű dolog.

Igyekezett igazságos lenni, egyénhez viszonyítani az osztályzatot, az igyekezetet és odaadást díjazta, igazságos volt és éles nyelvű. A későbbiekben egy kicsit szolidabb ruhákat hordott (gondolom megfedték érte). Nekem nagyon szimpatikus volt mindig is hogy így mondjam. Aztán az is lehet, hogy a "nagyon tetszett" pontosabb kifejezés, de most ez gyakorlatilag. na jó, igen is lényeges.

Amikor jó kedve volt, a neve csillogott, kacagott és poénkodott, még ha néha bántó is volt, azonnal bocsánatot kért, vagy kijavította magát, nem hagyta, hogy fájjon, amit tesz. Ha komoly volt, vagy rosszkedvű, akkor ugyan hajlamos volt a kisebb fajta pesszimizmusra, de akkor is mindig komolyan vette a problémákat és helyzeteket. Ügyelt, hogy felépítsen és a társadalom nagyjától eltérően semlegesen maradva legyen őszinte és segítő. Sikerült neki. De én annyira nem akartam azt a távolságot.

Kreolos bőre selymesnek hatott, gesztenyebarna szemeiben elveszett az ember és hason színű hajával legszívesebben örökké játszott volna az ember. Én legalább is. Imádtam a ruháit, azokat a szemérmesen pofátlan kivágásokat a hátán vagy a mellkasán. Ha valaki lefoglalta, akadt, hogy csak néztem, és azon gondolkodtam, vajon tudja-e, milyen gyönyörű, hogy alázata és visszafogottsága ellenére mennyire lehet tisztában szépségével.

Amikor beszéltem vele, mindig a szemébe néztem, nem mertem máshova, de még így is elvesztem lelke tükrében és zavarba ejtett teljesen. Teljesen más világvolt emberileg csak úgy, mint tanítóként. Rettenetesen lelkiismeretes és becsületes ember. Az, akinek jólétéért bármit megtennék, mind hiába, mert igyekezne másoknak segíteni. Hát igen. Reménytelen eset vagyok, tudom.

Nos, visszatekerve rá a történet fonalát, az utolsó hetekben nagyon nem vidámnak tűnt, hogy így mondjam. Szóval nem ideges, elkeseredett, kimerült, dühös, de valahogy mégis mind egyszerre. Rossz volt látni, ahogy harcol percről percre, nehogy abbahagyja az egészet és feladja. Igyekeztem úgy tenni és szólni, hogy segíthessek, legalább mosolyogni tudjon. Hát, heccelésben jó vagyok, és egy-két röpkesikert el is értem. De édes kevés volt ahhoz képest mindez, amit ő tett értem, értünk.

Az őszintesége és feltétlen segítőkészségét imádtam, azt a rengeteg tapasztalatot és nyíltságot, hogy nem titkolózott, hogy véleménye volt és kimondta, a szemtelenséget és érzéket, ahogy játszani tudott a hangjával, a kisugárzásával, egész valójával. A tudatosság, mi belőle áradt és a bölcsesség, az eszme, amit tulajdonképpen képviselt. Imádtam.

És megdobogtatta a szívemet. Ahogy végignéztem rajta, ahogy elvesztem szemeiben és csak csábított még beljebb. Nem akarta megosztani a terheit, még a hírét sem, ő nem volt olyan. Semmit sem súlynak ítélt a vállán, hanem valami másnak, valami pozitívnak. Becsültem érte.

Egy nap, talán péntek volt, de mindenesetre nagyon meleg délután. Hazasétáltam, ettem egy tányérnyi hideg gyümölcslevest és beültem a gép elé, majd, olyan hét óra körül a nyakamba kaptam a várost, és csak sétáltam. Benéztem egy boltba, vettem füstölőt és beraktam az oldaltáskámba. Aztán tovább bandukoltam, le a folyópartra, ki egy parkba, le a várromokhoz.

És ott ült, elmélázva.

Elgondolkodtam, odamenjek-e vagy csak ráköszönjek? Vagy forduljak meg és mennyek másfele? Igazából nem törem magam ezen sokáig, nem hittem, hogy súlya van a kérdésnek. Szóval odamentem, és ráköszöntem.

- Szép jó napot!... illetve estét, tanárnő! - Mosolyodtam el. Rám kapva a tekintetét kizökkent és elmosolyodott. Gyönyörű volt a narancssárga napsugarak fényében.

- Szia. Mi járatban? - Kérdezte kedvesen. Talán nem is érdekelte, talán csak illedelmes akart lenni, nem tudtam, de jól esett a kérdés, így hát válaszoltam.

- Csak sétálok kicsit, ha már ilyen remek idő van. - mondtam még mindig lágy görbülettel a szám szélén, de kezdtem feszéjezve érezni magam amiatt, hogy le kell rá néznem. Nem tudtam, illő-e visszakérdeznem, hogy "és veled mizu", csak persze szebben. Ő persze csak bólogatott és érdeklődőn hallgatott. Úgy tűnt, mindenre hajlandó figyelni, csak ne kelljen befele.

- Esetleg. meghívhatom a tanárnőt egy fagyira? - Kérdeztem végül bátortalanul. Utálom a kínos csendeket. Inkább egy visszautasítás, mint az arcot pirongató némaság - legalább is szerintem.

Szóval nyaltuk a fagylaltot és beszélgettünk arról, hogyan telét az a pár nap, amíg nem találkoztunk az iskolára való tekintettel. Egész jól ment minden, de láttam rajta, hogy valami miatt nem jókedvű. Persze, nevetett, de azért mindenkinél van nyilvánvaló különbség. Elhallgattam, bizonytalan voltam, szabad-e kérdezni. Mert ez azért mégis más. Én akartam, Isten úgyse! De valahogy nem jöttek a számra a szavak. Csak rásandítottam, ahogy lassan sétáltunk a kis utcában valahol a belvárosban.

- Naa, mi van? - Kérdezte, nyilván feltűnt neki, hogy eltűnt az a fene nagy jókedvem pár pillanatra. Mindeközben megállt, én meg azon kaptam magam, hogy megcsókolom. Illetve, csak egy puszit adtam az ajkaira, és én nem is tudom, miért. Meglepődött, mikor pillanatok alatt visszahúzódtam és vörös képpel habogva nem tudtam mit kezdeni magammal. Illetve már, mikor szájon pusziltam is meghökkent, de ideje csak akkor volt reagálni, amikor valami bocsánatfélét próbáltam kinyögni és magyarázatot kicsikarni magamból. Hiába. A fejem a kecsapos doboznál is vörösebb volt, de nem akaródzott kifutni belőlem egy szó sem. Viszont nem féltem a szemébe nézni, és ez meglepett.

- Ezt nem hiszem, hogy. nem jó ötlet. - Eleinte bizonytalan volt, de talán önmagát is meggyőzte.

- Mi a baj? - És én itt most arra gondoltam, mi gyötri oly nagyon.

- Ah, csak. nem is tudom. - Azon gondolkodott, hogy mit mondjon-, mit mondhat, és közben végigtörölte az arcát, hogy rendbe szedje vonásait. Nem igazán vártam választ, viszont annyira már nem merültem lelkem rejtelmeibe. Belenyaltam a fagyiba és elmorogtam egy bocsánatkérést, de se nem komolyan, se nem a szemébe nézve. Hazáig kísértem, bár nem lakott messze. A lépcsőházban megállva a csendet nem szakította meg semmi, már a kezemet sem foglalta le a tölcsér, így zavartan néztem csak tékozló alakját. Szinte bűnre csábított.

- Mi az? - kérdezte kicsit viccesen, de én csak szemeibe néztem, és akkor nem vesztem el, továbbfutott pillantásom ajkaira. Közelebb léptem hozzá,meg akartam csókolni. Hagyta. Úgy állt és tűrt, mint akit még sosem csókoltak, vagy, mintha aludt volna. Először egy puha puszit adtam szájára, s mivel viszonzásra lelt gesztusom, mélyítettem a csókot, de nem hagyta, hogy elragadtassam magam. Elvált tőlem, és iszonyatos gondterheltséggel nézett rám. Nem tudtam, miért aggódott, lehet, hogy csak nem fogtam fel a helyzet súlyát, de nem is éreztette a pillanat.

- Semmi rosszat nem látok ebben. - Mondtam ki hangosan is a véleményemet. Kelletlenül mosolyodott el,de nem szólt semmit.

- Nézze, ön csodálatos nő. - Tekintetünk találkozott és a félhomály ellenére láttam az enyhe pírt az arcán és a megbúvó hitetlenkedést a szemében.

- Ugyan, negyven évesen. - Kezdte volna el, de nem vagyok az a fajta, aki hajlandó és/vagy hajlamos hagyni a dolgokat elbizonytalanodni. Láttam, mire volt szüksége, abban pedig nagyon is jó voltam; magabiztosságot, jókedvet és önbecsülést önteni a lélekbe. Nem mellesleg pedig imádtam és kívántam azt a nőt, ha tanárom is volt, már csak volt, és ő maradt ennek ellenére ugyan olyan. Majdhogynem tökéletes.

- Nem számít, annyira nem. - Keseredett el a hangom, de jobb tenyeremmel végigsimítottam az arcán, nyakán hagyva kezemet. Kicsit hezitáltam, majd tarkója felé csúsztattam és hajába túrtam ujjaimat, olyan jó érzés volt hozzá érni.

- Ha egyszer nekem így tökéletes. - Közel az arcához, szinte csak suttogtam már elveszve lelke tükrében. Nem csókoltam meg, de éreztem forró, vanília illatú leheletét ajkaimon.

A meghitt pillanatot a telefonjának csörgése szakította meg. Gyorsan félrehúzódott, mintha rajtakaptak volna minket, de nem elég messze. SMS-t kapott. Ha akarnám, mondhatnám, hogy nem tudom, mit írtak neki, de hazudnék. A férje volt, hogy nem holnap, hanem két nap múlva érkezik haza, mert lekésett a csoportjával egy repülőjáratot. Düh futott át a tanárnő arcán, de alig egy pillanatnyi, és utána kis daccal fordult felém, aztán megint az volt, aki lenni szokott. Kedvesen nézett rám, és meginvitált egy teára, vagy kávéra - amit iszok - s ezt pedig természetesen nem utasíthattam vissza! Magamban somolyogva követtem a lépcsőházba, és nyugtáztam magamban az addig is egyértelmű tényt; hátulról is gyönyörű nő. Egyre jobban kívántam, de vissza kellett fognom magam.

Szép lakásuk volt, egy fehér ajtó három kis üveg berakással a nappaliba nyílt egy körülbelül méteres cipős szekrény után. A nappali méretes volt, benne világoszöld kanapé és fotelek, középen falábú üveglapos dohányzóasztal. A falaknál polcok, a kanapéval szemben egy nagyobbacska lapos képernyős tévé két oldalán DVD tartó állatfigurákkal, egy zsiráffal és egy elefánttal. A falak színe krémes volt, egy fehér üvegből készült nyomott gömb alakú csillár lógott kis madzagon a magas mennyezetről. A sarkokban másfél méteres állólámpák, itt-ott növények, két festmény. Három polc volt, az egyiken maszkok és szobrocskák, a másikon könyvek lazán egymás mellé állítva. Hangulatos volt nagyon. Innen egybe volt nyitva egy kisebb konyha és további három ajtó rejtegette titkait a kutakodó szemek elől, ha jól láttam. A gyors terepszemle után házigazdámra vetettem pillantásom, aki már szandáljától megszabadulva libbent is a konyhába. Levettem hát a cipőmet, a falhoz igazítottam és vendéglátóm után siettem. A pulton feszülő üvegpohárba töltött épp valamit, így hát nem volt nagy kihívás mögé lépni és átölelni. Arcomat hátára fektettem, ő pedig kezeit enyéimre csúsztatta. Nem álltunk így sokáig, csak épp addig, amíg azt valóban szükséges és jóleső volt. Megfordult és a szemembe nézett. Lassan hajolt ajkaimra, én pedig egyenesedtem fel hozzá, így félúton találkoztunk. Először lágy csók volt, de követelőzés és szenvedély forrt ki belőle. Óvatosan nekiszorítottam a pultnak, derekát simogatták óvatosan kezeim, miközben övéit arcomon és hajammal játszva éreztem. Féltem túl hirtelen lenni, de aligha bírtam magammal. Besimítottam pólója alá, a ruháját kicsit feljebb tűrve, mire megállt és kicsit eltávolodott, de csípője még az enyémnek ért, szóval csak hátrébb dőlt kissé. A szemembe nézett, mérlegelt, ajkába harapott. Annyira szép volt, hogy jóformán nem emberi. Elvesztem abban a vágyban, ami a szemeiben tombolva igyekezett engem felemészteni. Engem, azt, aki szította. Elmosolyodtam ezen a tényen, és ajkaira hajoltam, hogy megcsókolhassam, de leállított. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, értetlenül néztem rá.

Keze már nem érintett, teste mellett lógott, a vívódó elme tehetetlen szolgájaként várta talán önkénytelenül is a parancsokat.

- Én bízom önben. - Jelentettem ki halk, mély hangon, szinte dorombolva.

- Nem azt akarom, és nem is azt mondom, amit hallani akar, hanem, amit érzek, ami a valóság. - Folytattam furcsálló tekintetére mintegy válaszul. Jobbommal végigsimítottam karján és ujjaim az övéibe fonódva állapodtak meg. Bíztató mosolyt küldtem felé. Nem vártam el, hogy bármi történjen, csak, hogy az ő teste/lelke rendben legyen.

Legnagyobb meglepetésemre a hálóba vezetett. Addig kézen fogva lépdeltünk, de az ajtóban elengedett. Felkapcsolt egy sarokban álló vöröses fényű lámpát. Nagyon hangulatos volt. A helység lényegét a rendeltetésnek megfelelően egy franciaágy adta leterítve valami nagy anyaggal. A színek elvesztek, de még úgy is azt a harmonikus és romantikus érzést keltette, amire hivatott volt. Vágyaim központja nem fordult meg azonnal. Kihasználva a hirtelen kapott időt ledobtam a trikóm és kibontottam a nadrágom vászonövére kötött masnit, így csípőig csúszott rajtam a ruha. Odaléptem mögé és ismét átöleltem. Nagyon csókoltam, és lassan húztam fel oldalának lassan hevülő bőrét simogatva a felsőjét. Karjaihoz érve leemeltem róla, és vállának lágy vonalára adtam három csókot. Szembe fordult velem. Láthatóan zavarban volt, de mit tagadjam, én is kicsit kipirultam. Végigmért, míg én kicsit karmolva hasán simítottam végig és nyakára adtam apró csókokat. Végül talán erőszakosan is csókolt meg újra, ajkamba harapva. Tetszett ez a vadabb stílus. Felcsalogattam az ágyra, és hanyatt döntöttem. Először ajkaim övét kényeztették csak, és kezeimnek engedtem néha-néha egy kis kitérőt, de gyakran visszatértem oldalához. Mikor érzékenyebb területhez értem, megajándékozott egy kisebb harapással. Meglepően könnyen lebűvöltem róla a melltartóját, és ő is az enyémet - csak, hogy fair legyen a játék. Lassan, puszikkal haladtam arcélétől nyakán át melleiig, ahol egy-két határozottabb csókomat halk sóhajok díjazták. Ujjaim ekkor már lágyan simogatva, észrevétlenül kényeztetve nyertek egyre nagyobb teret a nadrág ellenében hasának alsóbb régiójában. Kis közreműködéssel ettől a felesleges ruhadarabtól is megszabadultunk mindketten, s ezen időre már kiszáradó félben lévő ajkait csókoltam újra. Mézédesek voltak és érzékien puhák. Ismét hanyatt döntöttem, mivel felült, és nyakába haraptam óvatosan, majd megszívtam az érzékeny bőrt. Halk nyögés volt a jutalmam ismét. Bal kezemre támaszkodtam, lábai közé férkőztem jobbommal és combjának belső felét kezdtem simogatni, amíg nyakát csókolgattam, majd, ahogy lassan haladtam fölfelé kezemmel, úgy ajkaimmal is. Óvatosan fülébe haraptam és beleszuszogtam, ahogy ujjaimmal kikerültem közvetlenül ágyékát és csípőjétől kezdtem be-, és le körözni szinte idegőrlően lassan, de mégis, hogy élvezze. Nagyon forró volt a teste, ahogy hozzásimultam. Megszakadt az amúgy is zaklatott lélegzete, mikor lejjebb csusszantak ujjaim a "szokásosnál", de persze még nem voltam ott, hogy különösebben a fellegekbe emelhessem. Nem szeretek játszani senkivel, és ez a jó szokásom már akkor is megvolt, így alsó ajkába haraptam és kényeztetni kezdtem. A hátamba karmolt, nem számított ilyen határozott fellépésre, gondolom. Megcsókoltam, és újra megérintettem, de már nem hagytam fel az örömokozással. Eleinte lassabb tempóra fogtam magam, úgy látszott nagyon is élvezi. Igyekezett elfojtani, de néha kiszökött pár halk nyögés, körmei pedig érzékien szántották hátamat, oldalamat. Csak bíztatott a teste, hogy folytassam. Nem győztem jóformán eleget tenni, pedig boldogan igyekeztem, és nyögései egyre csak szaporodtak és igencsak hangosodtak. Rettenetesen kívántam, de semmi sem tett boldogabbá, mint őt annak látni. A hajamba markolt és csókot követelt, én pedig önként teljesítettem kívánalmát. Pár, zsigerből jövő, mesteri mozdulat után pedig éreztem, ahogy megfeszül alattam teste és ajkamba harap, hogy ne nyögjön túl nagyot. Egy kevés simogató érintés után fölé könyököltem és lágyan pusziltam ajkait, arcát, nyakát. Becsukta szemeit, én pedig lassan mellé ereszkedtem. Még egyszer megpusziltam boldogságtól és gondatlanságtól sugárzó arcát és körülnéztem. Láttam egy pokrócot egy szék támlájára összehajtva ideiglenesen elszállásolva. Elhoztam és a mellettem pihegőre terítettem, magam pedig mellé bújtam. Éreztem édeskés illatát, játszottam barna fürtjeivel, nyakába szuszogtam és mindenemmel szerettem. Halk, egyenletes szuszogására aludtam el végül, pedig nem akartam. Meg akartam várni, míg felkel, elküld vagy marasztal. De nem, én a kusza álmok világába kalauzoltam e helyett magam.

Reggel vízcsobogásra ébredtem. Felültem, lecsúszott rólam, hasamat csiklandozva a pokróc. A ruháim a padlón itt-ott hevertek. Persze, nem az anyám, én meg nagylány vagyok. Felöltöztem, megnéztem az időt a telefonomon. fél nyolc. Félrehúztam a számat, a gyomrom pedig üressége lévén nemtetszését fejezte ki a helyzet ellen. A zuhany zaja megszűnt, Ő pedig kilépett az egyik ajtó mögül, ami tegnap este tőlem egy kis világot zárt el.

Hajából egy-két kósza csepp szabadon futott végig nyakán és vállán bársony bőrét mohón simítva végig. Nem nagyon lepődött meg rajtam, ment tovább dolgára. Be abba a szobába, ahol még a kéj illata nem tűn tel teljesen.

- Kérsz reggelit? - Vetette oda a kérdést a válla felett, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

- Nem. Azt hiszem, nekem el kéne mennem. - Válaszoltam határozatlanul toporogva a nappaliban, kábé félúton a kijárat felé.

- Hát jó, akkor, szia. - Szólt semleges hangnemben,én meg csak néztem. Viszont elégedettnek, vagy sokkal inkább boldognak tűnt. Elmosolyodtam, felvettem a cipőm, és az ajtóból még visszaszóltam:

- További szép, jó napot!