Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

Előre szólok, ezt nem én írtam:

"Ó társak, bár veszélyek ezre víjja
sziveteket, mégis Nyugatra hágtok:
ha látástokból, bármi sok a híja,
őriztek" - szóltam - "még egy csöppnyi lángot,
ne sajnáljátok megkeresni tőle
a Nap útján, a néptelen világot!
Gondoljatok az emberi erőre:
nem születtetek tengni, mint az állat,
hanem tudni és haladni előre!"
Igy tettem bennük élessé a vágyat,
e kis beszéddel útra; úgy hogy őket
alig tarthattam: nem volt egy se fáradt.
A far keletre és az evezőket
bolond repűlés szárnyaivá tettük,
s vitorláink mind balfelé verődtek.
Új ég, új csillag ragyogott felettünk,
ha jött az éj; a mi egünk lebújva
a tenger alá, már egészen eltünt.
Ötször csempült meg, ötszört telt meg újra,
új világgal a holdvilágnak alja,
mióta beléptünk a vészes útra,
mikor im egy hegy tünt előnkbe, barna
a messzeségtől, s oly magasra nyúlott,
milyet sem élve nem láttam, se halva.
Örültünk, de örömünk gyászba múlott,
mert az új földről felhő jött, s viharja
kicsiny deszkánk gyenge orrára hullott,
s háromszor azt a vízben megcsavarta,
negyedszer a farát magasba vonta,
orrát mélybe - Valaki így akarta -
s fejünk fölött a vizet összenyomta.«.

Forróital formájának köszönhetően gyorsabban megkezdheti felszívódását, mint a tabletta, így újra gyorsan önmaga lehet!

Ázsiai sátor mélyén,
Ázsiai éjek éjén,
Hulló csillag fénye mellett
Álmodott Don vize mellett.

Szépanyánk volt, sorsok anyja,
Álmodott föl-fölriadva,
Megborzongott babonázva,
Ázsiai éjszakába.

Szíve táján a jövendő,
Lelke mélyén ősi erdő,
Napnyugatra terjedendő,
Melynek méhe sohse meddő.

Álmodott és látta kéjjel,
Ágyékából messze, széjjel
Hódító folyam dagadva
Mint rohan borús Nyugatra.

Népek útján büszke haddal
Söpri gátját diadallal,
És föléje vén turulnak
Védő szárnyai borulnak.

És az álom egyre mélyebb,
Mélyebb, szörnyebb és sötétebb,
Ősi folyam vérrel árad
S égig nyúlnak szolgagátak!

Álom, álom, terhes álom,
Messze ázsiai tájon,
Mikor érsz már boldog véget
Anyaálma Emesének?

KOMENTÁR NÉLKŰL.

Egy más kört én is róttam ott,
Mely torz sétán forog;
Tünődtem: őt mi nyomja, mi bűn?
Súlyos vagy könnyü dolog?
S mögöttem egy hang súgva szólt:
"A cimbora lógni fog!"

Úr Jézus! a vak udvar ott
Fordult egyet velem,
Izzó vasbúraként a lég
Rámzúdult hirtelen
S bár lelkem rég kín marta, most
Más fájt, más gyötrelem.

Az vájt belém: mi űzi őt,
Hogy oly loholva jár?
S az izzó égre gyúlva bús
Szeme mért oly sovár?
- Megölte, akit szeretett
S meg kellett halnia már!

*

De mind megöljük, amit szeretünk,
Tagadni ne is akard:
Van úgy, hogy zord nézés is öl,
S van méreg, bókba takart,
S a gyávák gyöngéd gyilka csók,
De a bátrak fegyvere kard!

S van agg, aki szerelmet öl
S van, aki ifju még,
Soknak vad marku pribékje Kéj
S a Pénz is ily pribék,
De ki késsel öl, irgalmasabb,
Mert úgy gyorsabb a vég.

S van hosszu láz s van röpke hév,
S hány ád meg vesz vele!
Szerelmet ez zokogva tép
S az szótlan rázza le, -
De mind csak öl, aki szeret,
Bár nem mind hal bele.

Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.

Élesen csikorgok én is. Értem, hogy nem értitek a helyzetem. Senki sem értheti. Az sem aki benne van. Ez egyéni gond, nincs közösségi megoldása. Átteszem magam 1452-be a Duna partra.

Jajgató Felicián


Túl a jón és túl a rosszon s minden óperencián
él egy furcsa úriember: Jajgató Felicián.
Csúcsos sipka a fejébe, szeme tiszta, mint a tó;
arca sötét-borostás, bár rútnak ép nem mondható;
ilyen ő, a jajgató.

Sötétkék szalónkabátban járkál mindig egymagán.
Ki volt apja, anyja, nem is emlékszik rá már talán.
Hegyes lakkcipő a lábán, amely csöndbe ballagó.
Egyebe sincs. Nem érdekli se kormány, sem az adó.
Ilyen ő, a jajgató.

A hidegség városában hátsó kis szobában él,
hová néha be-bezörget szellős forspontján a szél.
Van négy fala, van egy ágya, meg asztala, mind fakó;
sosem alszik, sosem ül, ő egész más, mint más lakó.
Ilyen ő, a jajgató.

Éjidőben, mikor mások párosával alszanak,
szobájából hosszú, tompa jajgatások hallszanak.
Mint amikor a zátonyon rekedten búg a hajó,
jajgatása álmot rontó, húst és szivet sajgató –
Ilyen ő, a jajgató.

A viciné már kileste, ki jár ki s be ajtaján!
Nem jár bizony ahhoz senki, legfeljebb egy-két leány.
S lenn a lépcsőn könnyük ered, arcuk megtört, megható,
mitől?… miért?… semmi áron soha meg nem tudható.
Ilyen ő, a jajgató.

Reggelenkint végigjárja az uccákat hallgatag.
Az emberek megfordulnak őutána: hallga csak!…
Ki jajgat itt olyan mélyen?… Álom-e ez, vagy való?…
Vagy talán csak zizzenően, sóhajtóan hull a hó?…
Ilyen ő, a jajgató.

Néha-néha megfogja egy fényes bolti kirakat.
Odaáll és mustrálgatja: nékivaló mi akad!
Sárgaselyem strumpfpándli, szép kövér comb alá való,
hol a bőrnek símasága szívet megvigasztaló!…
Ilyen ő, a jajgató.

Amodébb finom sifónból zsebkendőcske: hímezett.
Két piciny kebel között titokban nézni: élvezet!
Majd piciny nadrág, trikó, selyemből szőve, forraló!
Hej, szegény Felicián, a vér be könnyen lobbanó…
Ilyen ő, a jajgató.

És az öreg virágárus, Málcsi néni, odaát, –
be sokat vásárolt nála régimódi primulát.
Lassudan megy el mellette, azt hihetnénk, hogy csaló;
csak félszemmel sandít rája s mély lélekből sóhajt: ó!…
Ilyen ő, a jajgató.

Néha, mint a kisgyerek, mindent megérint s vágyban ég.
Néha szinte rá is szalad egy-egy sietős kerék.
Ám, mintha jéglaphoz nyúlna, szegény keze csusszanó,
nincsen semmi szerencséje: miért?… tudja a manó. –
Ilyen ő, a jajgató.

Tán azért, mert a hibái sem közönséges hibák.
Más világból való, mint ti s álma is egy más világ.
Ő még jóllakottan is tovább ehetnék, oly mohó.
Ép ezért oly sokszor éhes, Felicián a bohó…
Ilyen ő, a jajgató.

Álmai is vannak néha: szörnyű hídakon megy át.
S ha fölébred, átzokogja a siralmas éccakát.
S másnap reggel újra, újra… jajgatásban nincs hiány.
S ha valaki rámosolyog – nevet a malicián.
Szegény, jó Felicián.

He drew a circle that shut me out —
Heretic, rebel, a thing to flout.
But Love and I had the wit to win:
We drew a circle that took him in.

Ye see yon birkie, ca’d–a lord,
Wha struts, and stares, and a’ that;
Though hundreds worship at his word,
He’s but a coof for a’ that:
For a’ that, and a’ that,
His riband, star, and a’ that,
The man of independent mind,
He looks and laughs at a’ that.


A king can make a belted knight,
A marquis, duke, and a’ that,
But an honest man’s aboon his might,
Guid faith, he maunna fa’ that!
For a’ that, and a’ that,
Their dignities, and a’ that,
The pith o’ sense, and pride o’ worth,
Are higher ranks than a’ that.


Then let us pray that come it may–
As come it will for a’ that–
That sense and worth, o’er a’ the earth,
May bear the gree, and a’ that;
For a’ that, and a’ that,
It’s comin’ yet for a’ that,
That man to man, the warld o’er,
Shall brothers be for a’ that!

Romhányi József: Hal dal

Egy pontyporonty s egy kiscsuka kiúszott a nádhoz,
hátha e kis kaland finom vacsorát hoz.
Meg is láttak ott egy ingerlő csalétket,
mely a parton ülő horgászban ért véget.
- Bekapom! Ez finom falat! -
mondta volna a víz alatt.
A ponty, hogyha
a pongyola
természet nem teszi némává a halat.
- Csak kapd! - bíztatta volna menten
a közismerten
rosszmájú csuka.
- Csak a
végén meg ne bánd,
mert a horgász veleránt!
- És ha kiránt?
Kis hal iránt
irgalmas a rendes pecás,
s még nem vagyok negyven dekás.
- Sületlenség! - szólt a márna.
- Ki lenyelné, pórul járna,
mert aki bekapja az ellenség horgát,
annak bizony elvágják a torkát.
- Ugyan menj a víz alá! - förmedt rá a ponty -,
ilyen olcsó közhelyeket nekem ne is mondj!
Be is kapta a csalétket sebtiben,
aztán kisült az igazság. Tepsiben.  
 

Egy boldogtalan sünnek panaszai a halovány holdnál


- Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat,
céltábláját az emberek gúnyának.
Engem senki sem cirógat, becézget,
mert a bőröm egy kicsikét recézett.
Hogy irigylem a nercet, a hódokat!
Nekik kijár elismerés, hódolat.
Hányszor kértem a bennfentes rókától,
hogy legyen az én ügyemben prókátor.
Könyörögtem: "Szólj a szűcsnek, bátyuska,
protezsálj be prémesállat státusba!"
Vagy vegyen be legalábbis bélésnek...
De hiába! Nem enged a kérésnek.
Értékemért agyon sose csapnának,
nem kellek én se muffnak, se sapkának...
Így kesergett sündörögve, bujkálva,
Míg egy fakír nem került az útjába.
Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:
- Jössz a szögeságyamra, te kispárna!