Mai kedvencem:

Rakovszky Zsuzsa

Visszaút az időben

Bruce Goldberg amerikai hipnoterapeuta és követői betegeiket hipnózisban visszaviszik előző életeikbe, hogy ott találják meg jelenlegi problémáik okát.

Mikor rézgyűrű voltam, tűzbe dobtak.
Mikor vak macska, felmosóvödörbe.
Király voltam, hóhér kezére adtak.
Övcsat – ötezer évre lemerültem a földbe.

Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam
a sárszínű folyónál, legyek felhőiben.
Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak
százszámra úsztak el a napban égő vizen.

Öregasszony is voltam, csak ődöngtem egész nap
hálóingben, a falnak sérelmeim soroltam.
Rablók orozták el megsárgult kombinémat,
fél paprikámat, míg gyufát vettem a boltban.

Égő házban vizesdézsába fúltam.
Az ütközetben otthagytam a lábam.
Zsarnok anyám árnyékában fakultam.
Disznók faltak föl egy parasztudvar porában.

Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam.
Egész az idő pereméig estem
– mintha vonatból éjjel, nem láttam már, csak szórtan
derengő létezőket, de még ott is kerestem

a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül
ott sem volt semmi, csak valami fal.
Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr
lassan kiégő csillagaival.

ulrike írta::Szappho vesre értettem nem úgy gondoltam,hogy több van.
Abie,az-az.A suliban arról tanultunk.
Úgy látom a fordítót is jobban jártok,ha odaírjátok nem csak a szerzőt,mert helyesbítve lesztek.

Nem megfeddni akartalak, de a fordítók is megérdemlik, hogy ott legyen a nevük. Nem kis munka fordítani!

ulrike írta::Oksa.
Lehet fronthatás van ma.

Egy örök darab

Szabó Lőrinc

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Pilinszky János

A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?

Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?

Auguszt Bárió: Pentimento

Én ott éltem, hol hangos szerelmespárok csöndesen elhagyták egymást,
S én a sírás éjjelén ott esküdtem haragot, hol az élet szeretete az ajkamhoz ért.

Én ott éltem, hol a senki hős volt s csak a hazugság sarkantyúzta a bolygót,
És a csillogó szemek roppant magányát, a város mélyén, szétmálló falakra írták.

Én ott éltem, hol a végtelen porszemmé aljasult s a némaságban névtelen
Kőarcok mozdulatlan tűrték, hogy szép szívemet makacsul dobozba zárjam.

Én veled éltem, gyönyörű kedves, semmiért, mohón, igazgyöngy a földnek.
Én veled éltem, mint hazug, mint bátor, mint lelkekre feszített öngyilkos mámor.

Álom a valóság, koldus az idő.
A napról álmodom - ragyogjon!
S közben zuhogjon az eső.

KISS TAMÁS:

Csak sejted már


Amit leejtesz, koppan
lábad előtt, vigyázz,
ha lehajolsz, már nem ott van.
A tárgynak lelke van,
és elgurul, kuncog rajtad, kacag,
te ott maradsz egyedül,
és szégyelled magad.

Tíz ujjad szolgálja már
a két szemed.
Padlóra ülsz, és keresed,
ami örökre elveszett.
Látod, ez az öregség,
ez a szobányi egység,
e szűkre zárt kerekség.

Hol van lendülő két karod,
amivel nyitod ablakod,
hol két szemed,
hogy egy eltűnt világba láss,
mi nem fénylik, csak gomolyog,
eltünteti a mosolyod.
Nem kép, csak egy hang lebeg
az ég alatt, a föld felett,
a földre száll, és égbe kel,
a fán, az ágak résein
egy árva rigó énekel.
Csak sejted már, hogy lenge kék
fényárban úszik fenn az ég.

Rónay György: Jelenlét

Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.
Mindenben látható.

Kálnoky László

Egy kishitű motyogja


Dohos, sötét dobozba zárva
ráébredek, milyen szűk a világ.
Poharamban lángot vet a bor,
de ereimben aludttej kering.
Tarkómat odahajtanám
akármiféle bárd alá,
ha ezzel másnak örömöt szereznék.
Szív és tüdő zihálva fuldokol
a jelentéktelen vállalkozások
katlanában. A kétdimenziós
lény, az szenvedhet így,
az asztallap kitörni vágyó
nyomoronca. Talán megkönyörül
rajta egy kéz, és két ujja közé
csippentve, óvatosan emeli
valami ismeretlen fénybe
az ismeretlen bogarász,
mielőtt a spirituszba tenné.
Hányan végezzük szebben, ó felebarátaim!

Nekem ez, örökkön-örökké...

William Shakespeare: LXXV szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Igen!

Talán a legszebb szerelmes sorok.

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom csöndesen.
Két karomban ringatózol csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te hallgatlak.
Két karodban átölelsz te ha félek.
Két karommal átölellek s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem.
Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.

Beke Zsuzsa: Ha most nem

Ha most nem, utána késő lesz,
így is futva érkeztél, épp a végén
Egyetlen nap maradt csak hátra,
amikor még kiragadhatsz, fölkaphatsz.

Ennyi maradt, egy morzsányi kiáltás,
egy utolsó sóhaj feléd, egészen a tiéd.
Látod, most gazdag lettél, megélhetted,
most megmenthetsz a pokolból egy életet.

De vigyázz, csak percek maradtak
mik az örökben pillanatokká törpülnek,
ennyi, és hajszál sem marad tőlem
Segíts kérlek, tudod, nagyon szeretlek

Birgit Müller-Wieland

Eredet



Hét éve járok hát át a határokon ott ahol reggelről reggelre

kihúzol az álomcsapdából piszkos pénzérméket szórsz

akárha csillagokat előkelően megmagyarázod

az egeket ujjaidat számban fürösztöd

csodát fedezel föl bennük és nevet

találsz mindennek és semmi

nem hajt úgy önmagamhoz

ahogyan a nevetésed és a

két országom – az amelyik-

ből jövök és a másik

ahová megyek – aprócs-

ka háború kicsi béke

ahol a szívfolyam

ered kellős

közepén

a



fejnek


/Tatár Sándor ford./

Rainer Maria Rilke

Mint aki nem tud élete egéről…
(Unvissend vor dem Himmel meines Lebens…)

Mint aki nem tud élete egéről,
bámulva állok. A nagy csillagok!
E feljövés-hanyatlás. És a csöndje.
Mintha nem lennék. S mi részem van? a
tiszta hatásból? Vérem árapálya
e rendre jár? Elhagynám vágyaim,
minden más kapcsolódást, szívemet
legmesszibbjéhez szoktatnám. Hadd éljen
inkább csillagait rettegve, mint így:
színleg védve, közelséggel csitítva.

Fordította: Tandori Dezső

Rabindranath Tagore: Homályos álomösvényen

Homályos álomösvényen mentem, mendegéltem,
előző életem szerelmét kerestem.

Elhagyatott, sivár utca végén állt a háza.
Az esti szellőben a rúdon szundikált kedvenc
pávája, s a galambok is hallgattak a dúcban.

Szerelmem, lámpáját a sarokba téve, megállt
előttem.
Nagy szemeit arcomra emelve némán kérdezte:
"Jól vagy, barátom?"
Válaszolni akartam, de elvesztettük hangunkat, és
elfelejtettük a beszédet.

Gondolkodtam, töprengtem; de nem jutott
eszembe a nevünk sem.
Könnyek ragyogtak szemében. Felém nyújtotta
jobbját. Megfogtam, és csak álltam némán.

Lámpáink nyugtalanul lobogtak, és kialudtak az
esti szélben.

Bozók Ferenc

Nem lehetetlen

Nem lehetetlen az éjbe merülni.
Éjszaka úszni a lomha sötétben.
Légiesedni, vegyülni a nincsbe,
és feketülni a fénytelen éjhez.
Nem lehetetlen a csendbe kerülni.
Csendes ölébe az elfeledésnek.

Meleg vers.

Gerevich András
A gimnazista

I.
Még gimnazista,
és torz képzetei vannak a szerelemről:
rögtön, mindent és egy életre.
A belvárosban sétálunk,
ő a kutyákat nézi, én az embereket.
Tanár szeretne lenni, vagy szakács.
Még olyan ártatlan és puha a bőre,
és az arca csupa pattanás;
még nem unott a mosolya,
nem számító, nem rajzolta át
a vágy, a hiány, a kielégülés.
Jegyekről beszél és felelésről,
tornaórákról, titkos cigizésről.
Megkéri, senkinek ne mondjam el,
amiért itt vagyunk
a szülei soha meg nem tudhatják.

II.
Nem akarom, hogy itt aludjon,
de Mátyásföldön lakik, mondja,
és nincs éjjel busz, taxira pénz.
Még gondolatban sem hívtam meg,
mégis együtt sétálunk haza.
Helyes és kedves és őszinte. Ennyi.
Hatalmas mosollyal lép a szobába,
zavarában kinéz az ablakon,
leoltom a villanyt és átölelem.
Meglep az ágyban: mindent tud,
aztán szótlanul elalszunk:
neki adom az egyetlen párnát,
de forgolódik egész éjjel
hajnalban a földre mászom
törölközővel a fejem alatt.
Reggel új fogkefét adok neki,
az egyetlen pár papucsot,
ahogy kóvályog a kávéval,
és összezuhanyozza a fürdőszobát,
még a falon a képek is vizesek.
Le kell kísérni a buszhoz,
mert egyedül, attól fél, eltéved.
Végre nem vagyunk egyedül.

III.
Néha gondolok rá, szőke fejére,
mert én is így kezdtem:
ha egy férfit akartam,
azt rögtön és egy életre.
Este felmondta minden kapcsolatát:
kettő komoly, három próbálkozás,
sajnáltam és untam, magamat is benne.
Még az utcán figyelmeztettem,
olyan vagyok, mint a többiek,
mert tudtam, hogy ennyi lesz.
Helyesen mosolygott, simogatott,
aztán elkísértem a buszig, és
most már a nevét sem tudom.