És ez milyen (főleg leszbik figyelmébe ajánlom :-P) ?

Sötét szobánkban felvillant gyertya lángja
árnyékomat nyújtja. Az ablakban állva
tűnődöm. Hogy min is?... Én magam sem tudom.
Tán: hogy tekintetem mért’ csüng az ablakon

ki – mikor a selyemköntös suhogása
város fényeiről a figyelmem másra
tereli: tükrében utca síkja helyett
oly igéző dombok s völgyek kapnak helyet!

Fel s le sétál szemem rajtuk. Hogy ő fordul,
valahol lent valami csendben felmordul
bennem, mint a tenger, a vad vihar előtt -
s furcsán megborzongva veszek nagy levegőt.

Ezt hallod meg, vagy vágyódó gondolatom,
hogy már mögöttem vagy; kezed a vállamon
kezd lefelé csúszni… s vele véletlenül
köpenyem s gátlásom is a földre kerül?

Forró ajkad nyakamon – elgyengít, s hevít
egyszerre. Bizsergető hullámot feszít
hátamba. Elernyed pajzsként óvó karom:
mindenem feladom. Mindened akarom!!

Pördülök, s fonódom rád, mint éhes kígyó!
Forró csókodba temetem nyelvem. Így jóóóóó(h) !
Elsodorlak messze, ahogy engem a vágy!
Repülünk mindketten, s alattunk a nagy ágy.

Nedves utat húzok a szép dombok között
nyelv-tolheggyel. Majd, mint a felvert üldözött
egy tündér-regében megírt fogadóba’ -
úgy pattanok fel rád, ahogy ő a lóra.



Ám az én testembe nem vad penge csusszan,
s néha bizony a hangja nedveset cuppan -
ámde ez csak még vadabb vágtára késztet,
s körbeforgó csípőm vadabbat, merészet

mozdul. Mégis – egyre magasabbra jutok!
Vadul mozgó lovamon szinte ott futok
már csillagok közt… s… Óhhhh… MOOOOST!! Mint szupernova
robban bennem a tűz, s számon kéj sikolya!!

Messze vagy alattam… Reád hullok, Kedves!
Vénusznak ma kettő dombján fognak nedves
fűben "szilvát" szedni! El is kezdem nyomban;
amint ujjamat a kis üregbe nyomtam,

begörbítem. Egyszer… százszor.. amíg bírja
élettel! Lelkem a tiédet így hívja
maga mellé a messzi, kozmikus égbe -
nedvektől borítva, mégis egyre égve.

Még közelebb hajlok – formáljunk „yin – yang”-ot,
mely hatvankilencszer önmagába hajlott!
Kesernyés illatod s ízed – édes nekem,
mert tested titkait általa meglelem.

Lüktetés indul el. Ritmusára együtt
mozdulunk, hangunkat egyszerre eresztjük
halkan, fojtva – lassan egyre szabadabban,
s lelkünk összeforr – két hidrogén a Napban.

Örökké, örökké itt maradni, Veled!!
Sikítva könyörgök ezért – mégsem lehet.
Lassan hullunk alá. Mint szirmok a fákról
térünk vissza a kozmikus magasságból.

Ölelésed védelmében már lenyugszom.
Tested vizében, lelked tüzében úszom.
Lassan partot érünk. Száraz fűre lépünk.
Napra, s a holnapra kézen fogva nézünk.

Szemedből én nézek. Szememből te nézel.
Érzed, amit érzek. Érzem, amit érzel.
Nyugodtan alszom el - tudom, el nem veszel:
ma, holnap, örökké – ahogy én – itt leszel.

Nah?

Ez gyönyörű!

Bármit érzek, mind-és bármit is tudok
Nincsenek mélységek-sem magaslatok

Nincs álló víz-nincs hulló kő
Nincs messzi táj-nincs locska nő

És idő sincsen-és nincsenek helyek
És alak sincs, se forma-arcok sincsenek

Bármit érzek, mind-bármit is gondolok
Nincs olyan hogy te-én magam sem vagyok

Nincs szélvihar-nincs csepp eső
Nincs csillagraj-nincs bús idő

És forrás sincs-nincs vad folyó
És szikla sincs-se kis hajó

Bármit érzek, mind-és bármi is vagyok
Nincsenek bárányok-se éhes farkasok

Nincs pörgő kör-nincs éles ék
Nincs sétabot-nincs hintaszék

És nincs hogyan sem-olyan sincs, mikor
És nincsen most sem-nincs, nem lesz máskor

És ez sem sok-az ég, a végtelen.......

Butch Hancock

Pillangó

Kislány ül a tavaszi réten,
Virágcsokrot tart kezében,
Pillangó száll napsugárra,
A kislány csak őt csodálja.

Ezer szín ül fodros szárnyán,
Mert gazdája a vén szivárvány,
Hisz csak ő festhet ilyen szépet,
Angyal-szárnyat egy lepkének.

Így a világ is jobbnak látszik,
Ahogy az ég színben játszik,
A kislány ajkára mosoly ül,
És a pillangó tovább repül.

Probszt Ádám

Kritikai beszélgetés Krusovszky Dénes A felesleges part című verseskönyvéről

Mi a közös az élethalál-kérdéseket boncoló performerben, Chris Burdenben és a homoszexualitása elől az öngyilkosságba menekülő amerikai költőben, Hart Crane-ben? És mit tud kezdeni egy verseskötet Marszüasz mitológiai figurájával, akit egy elvesztett költői verseny miatt nyúz meg Apollón? Krusovszky Dénes a fiatal magyar irodalom egyik legfontosabb költője, most megjelent könyve izgalmas történeteket választ kiindulópontul. Az idei első ImPulzuson, 16-án hétfőn 18 órától a Trafóban A felesleges part a vita tárgya.

Oly sokszor nyomorgó okosról kit víg hír dícsír

Óh okos! óh nyomorogj; dolgodhoz fontos okon fogj,
Jót gondolj; jót szólj; sok gonoszoktol oszolj
Igy kiki, mint hív szív, mint tisztit is írni kinyílt mív,
Dícsír s így víg hír nyílni, viritni kiír.

Értelmesben

Te a ki okos vagy, ámbár mint nyomorogj,
De illő, munkádhoz hogy mindég bölcsen fogj.
Soha ne zúgolódj, se gonoszt ne gondolj,
Gonoszt ne szólj; sőt még színétől is oszolj.
Minden hív szív így fog téged megdícsírni,
S eltörölhetetlen betűkkel kiírni.

Édes Gergely

Radnóti Miklós:
Sem emlék,sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

Nagyon szép.

Babits Mihály:
Karácsonyi lábadozás

Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
milyen édes lenne!…

A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
havat lapátolni.

Végig a városon nem csilingel a szán,
mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
gazdagok házában.

Nem édes a világ, de mégis szép látni…
És én már gyógyulok…
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
mindent elgondolok…
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
Tapintom tagjaim…
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
s vár a fény odakinn…

Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
Én megyek… indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.

Anna Ahmatova
Megjöttél

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.

(Rab Zsuzsa fordítása)

József Attila
TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

1937. júl. - aug.

Pilinszky János:
Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?

EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz!”-ban,
„tűz!”-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az ott van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor-zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.

Ezt ma költöttem. Nem tudom lesz e olyan akinek tetszeni fog, de hát próbálkozni szabad.


Vers az exhez

Várj!Kérlek ne menj még.
Csak egy percet kérek,
Ülj le ide mellém.
Nagy kérdések emésztenek,
Válaszoknak nálad nagyobb tudója nincs.

Csak egy pillanatra még,
Ide a két szemembe tekints.
Látod e a kételyt,
Mi ott kuncog legbelül?
Mióta elmentél,
Azóta ott csücsül.

Tudom sietnél,
Hisz van másik ki vár,
Csak egyszer adj még időt,
Had oszoljon a kósza köd,
S kámforrá leszek neked.

Mivel is kezdjem?
Nem akarok fölös szókat csépelni,
Hiszen fogyóban már az éjszaka,
S tudom van olyan dallam,
Mit dúdolni nem szabad.

Talán, hogy egy helyben állsz,
Emlékszel arra mit feledni szeretnél,
Hogy egy meleg nyári napon,
Volt olyan, hogy Te meg Én,
S együtt lubickoltunk,
Az életnek tengerén.

Hol volt a gond?
Nyughatnom nem hagy e tudat,
Ki rontotta el?
Hisz mind annyit hibáztunk,
Nem látom a végét,
S az eleje rég odaveszett már.

Édes volna most,
A meghitt amnézia,
De ily kiváltság nem jár, nem ám.
Bűnösöknek bűnhődni kell,
Tudom.

Szerettük e egymást igazán?
Ki mernéd e mondani, mit most gondolsz?
Mer én nem.
Legyen bármily felelet, mind csak marna,
Már ne mérgezzük egymást.

Fogod a kezem.
A tiltott gyümölcs íze,
Még ott sistereg az ajkamon.
Elsiratott csókok, eltemetett könnyek,
Itt a gyász ideje,
Búcsúzni kell.

Szép kis ravatal ez,
S nép ki jajgat mi vagyunk,
Szerelmünk az elhunyt,
Hát így végződik az utolsó,
A végső utunk.

Ujjaid lassan csúsznak ki
enyéim közül,
Mint a sóhaj, mi a testből menekül,
Elcsitul a harangzúgás,
Elszórtuk az egy megmaradt marék földet is,
Hagyjuk hát el a fedett sírt.

Búcsú, búcsú,
Gúnyosan énekel a szellő,
S úgy válunk el szó nélkül,
Mint két idegen,
S tagadjuk a pillantást,
Mind mit valaha megejtettünk.


Huncut a hajnal,
Itt suttog fülembe.
Menj hát! Nem tartalak tovább,
Én is mint éji visszajáró lélek,
Ismét nyugalomra térek,
Egy másik szívnek ölén,
Mi most is nevemet dalolja.

Gratulálok Robin.....IbnLaAhad!

Tóth Árpád
Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én.

(1921)

Köszi szépen

filemon írta::Szerintem is ügyes.

Köszi mindenkinek ha már van akinek tetszik,nem volt hiába