Na hát sziasztok fiúk és lányok, gondoltam nem szennyezem tovább az Offtopicot a hülyeségeimmel, és inkább nyitok egy külön témát ehhez.
Nagyon kellene a segítség mert nem sok tartásom van már

De mindent szép sorjában.
Ezidáig 17 és fél évet töltöttem a planétánkon, egy viszonylag normális család egyetlen gyerekeként. Kisebb koromban ugyan nagyon beteges voltam, de ez mostanra rendbejött.
Ekkoriban anya munkanélküli volt, úgyhogy sokat foglalkozott velem, és óvott még a széltől is, amire lehet mondani hogy nem épp előnyös, de ha nem tette volna, most valószínüleg egy árok kellős közepén pancsolnék a hányásomban, szóval örülök hogy úgy nevelt ahogy.
Akkoriban még egészen jó volt az élet, bár barátaim nem voltak. Jött az általános iskola, ahol szintén nem volt senki akivel csak egy jót beszélgessek, de én mindig is egy különc gyerek voltam. Mikor mások vihogva futkároztak én csak ültem és néztem ki a fejemből. Nem láttam értelmét követni őket. Ekkortájt kezdtem el derékban is kicsit megnyúlni sajnos, mert nem nagyon volt időm kint lenni, tudniillik akkor nagyon stréber voltam egészen 7. osztályig, amikor a szüleim elváltak és apám rendszeresen azzal tömködte a 13 éves agyamat hogy öngyilkos lesz, vagy alkesz lesz, szóval onnantól kicsit lejjebb adtam a dolgot. Én voltam az, akit mindig fejentalált a labda ha eldobták, ha valakinek be kellett szólni én mindig ott voltam célpontnak, szóval az évek alatt csak gyűlt a dolog, mert sosem meséltem el ezeket otthon, csak még rosszabb lett volna ha beavatkozást kérek. A személyiségemen komoly nyomokat hagyott ez. Én mindig is komolyabb voltam mint a saját korosztályom. Nem lelem örömömet az olyan dolgokban mint ők.
Szóval az eddigi három gimis évem is eléggé magányosan és unalmasan telt.
Idén januárban ötlött azonban fel bennem teljesen váratlanul, hogy én annyira szeretnék önmagam lenni, levetni az álcámat valaki előtt, szeretni és szeretve lenni hogy az sem lenne probléma ha az illető nem lány lenne... na ehhez kellett egy kis idő hogy felfogjam a dolgot, úgyhogy következett egy három hónapos sötét, bizonytalan időszak. Bármi áron segítséget akartam szerezni hogy meg tudjam válaszolni a kérdéseimet, de anyához nem fordulhattam, nem kockáztathattam hogy az ő támogatását elveszítsem, ha az megtörtént volna, már biztosan nem lennék itt hogy ezt leírjam. Így hozott össze a sors egy külföldi sráccal, aki eléggé hasonló helyzetben volt mint én. Ezért megegyeztünk hogy segítünk egymásnak válaszokat találni, aztán ha lesz valami a dologból akkor lesz, ha nem akkor nem. De végülis lett, olyan jól összejöttünk ahogy az online keretek között lehetséges volt. Végre egyszer örülhettem és kiengedhettem a valódi énemet. Jó idők voltak azok.

Június közepén aztán egyszer csak bejelentette hogy el szeretne nagyon menni egy convention-re egy jó barátjával, de később kiderült hogy őt is szerette! Emiatt aztán elkezdett aggodalmaskodni hogy kit válasszon és öngyilkosságos dolgokat mondogatni. Ettől nagyon kiborultam, de felvettem a harmadik taggal a kapcsolatot is, és fogadok hogy bárki más itt vagy hagyta volna az egészet, vagy elküldte volna ezt a harmadikat a halálba, de én egyiket sem tettem. Mindkettőnknek fontosabb volt hogy ne menjen a folyamatos drámázás, szóval megegyeztünk hogy kitalálunk valamit neki. Még odáig is eljutottunk, hogy szóbakerült egy esetleges hármas együttlét amint külföldre tudok jutni, és én ebben benne is lettem volna, feltéve ha addig nem lesz köztük semmi, de hát nem bírták ki, vagy legalábbis nem hiszem hogy kibírták. Eleinte el si fogadtam volna ezt, mert magamat láttam a rossznak amiért elvárom hogy miattam két évig ne érintkezzen senkivel sem, de ahogy közelebb kerültünk ahhoz hogy eljöjjön ez a kirándulás, egyre rosszabbul lettem, el is kezdtem szedni gyógyszer hogy lenyugodjak, két hónapig a semmiért szenvedtem. Ez alatt az idő alatt aztán kétszer "szakítottunk" ilyen fél napokra de aztán visszajöttünk mindketten mert nem éreztük helyesnek. Gondolhatjátok ez is mit tett velem. Első alkalommal anynira kiakadtam, hogy muszáj volt anyunak bevalljam a dolgot, gondoltam vagy támogatni fog, vagy ha nem akkor azt mondom az életnek, hogy come at me bro, és hadd rúgjon még utoljára belém. Szerencsére velem van az ügyben...

Na de visszatérve, múlthét csütörtökön jött el az a bizonyos nap amikor utoljára beszéltem a sráccal, azóta nem és nem is akarok. Tudom hogy megtette amire kértem hogy ne tegye, mert megöl vele, tudom hogy nem bírta ki és megtette. De ha nem, akkor sem akarom folytatni mert ez köztünk már nem örömteli, az én oldalamon legalábbis nem az a folyamatos görcsölés miatt, és mivel jövőre ezek ketten úgyis összeköltöznek, úgysem tudnák megállni még egy évig hogy ne csináljanak semmit amíg meg nem jövök. Szóval ez már elveszett.
Nem egy ilyen érdemli meg a szívemet aki az önzését, és egy "szomorú barát megsegítését" választja helyettem. Nagyon magam alatt vagyok, szerencsére nem igazi altatót vettem szóval mikor megpróbáltam megtenni...azt, na hát akkor nem sikerült, ezért vagyok most itt

Nem tudom mit tegyek, nagyon rossz újra egyedül, én nem bírom ezt sokáig, meg kell találnom azt aki szeretne azért aki, ami vagyok mert hamarosan megint meg fogom próbálni hogy itt hagyjak mindent... Tudom hogy egyedül ez az egy kiút van ebből, ha valaki kihúz a gödörből és velem marad, mert én nem tenném ezt meg senkivel. Olyan vagyok mint egy kidobott kiscica... egyedül szomorkodom és várom hogy egy jó ember magával vigyen. És úgy ragaszkodnék mint bármilyen kóbor állat akit utcára tettek és aztán befogadtak.
Nagyon is komolyan gondolom amit gondolok. Az egyetlen jó dolog ami származott ebből a négy hónapból az az, hogy biztosan látom hogy bi vagyok, más semmi. És persze eloszlathatok minden egyes utálkozó fejében minden ilyen felhőt, én ugyanis bi vagyok, akit bi fiú csalt meg egy másik bi fiúval.

Most elkeseredetten keresem azt aki megmentene, de nagyon oda vagyok, nem vagyok se szép, sem semmi jó, és a lakóhelyem környezetében nem is akarom felfedni magamat, mert én végképp megőrülnék ha a folyamatosan beszólásokat kellene hallgatnom, veréstől vagy akár gyilkosságtól kellene rettegnem
Felnéztem itt az oldalon is társkeresőre, és méginkább reménytelennek érzem magamat, biztosan nincs senki aki egy komoly kapcsolatra vágyna és el tudna engem fogadni olyannak amilyen vagyok...pedig nekem nem lenne sok elvárásom, csak hogy szeressen és ne akarjon csak úgy otthagyni. Azt is bevallom hogy ugyan bi vagyok de, eléggé aránytalanul, szóval így 90%-ban fiúval lennék, a maradék 10% meg abban nyilvánul meg, hogy nem igazán akarok lányos cuccokat hordani, max a hosszú haj meg egy lila sál esne jól nekem, hogy nem ribancozok le minden lányt az utcán (ez a környék miatt van bennem ahol felnőttem, sok a magamutogató undorító kis k****) . Én szándékosan nem fogok lány után loholni, ha a véletlen úgy hozza hát legyen, de amint találok fiút én zárom is a kapukat.

Hát ennyi lenne, már azt is köszönöm ha valaki ezt végigolvasta, azért pedig még nagyobb köszönet ha választ is kapok rá, nagyon jó lenne

Szia Mr! Van olyan hobbid ami leköt, boldoggá tesz?

sunny beküldte:
Az a baj, hogy igazán boldoggá nem tesz semmi sem, mert nincs kivel igazán megosszam, pedig engem nagyon sok dolog érdekelne, csak a legtöbbet nem is próbálom meg mert egyedül minek. Szeretem a nyelvtanulást, magamtól próbálok zeneelméletet is tanulni, én még túrázgatnék is, annyi mindent csinálnék, de így értelme sajnos nincs.
De köszi a választ, micsoda véletlen hogy nem sokkal azután jutott eszembe felnézni ide hogy írtál, jól esett

Baranyából szoktál Pestre feljárni?

Mivel nem vagyok a helyedben igy en csak magambol kiindulva tudok Neked tanacsot adni. Megpedig, hogy ne legyel ennyire borzasztoan negativ! Mert sajat magadat hozod le ezzel az eletrol, mikor egy halvany boldogsag remenysugar Rad kacsint, ami ha csak ideig oraig is de felviditana, lekotne, akkor ne ugy reagald le ,hogy minek ugyse oldja meg a fo problemamat?! Nem szabad igy hozzaallni. Tudom sokan azt mondjak,hogy mit pofazok bele nem tudhatom hogy milyen rossz Neked.

En is vegig jartam az utat, nem volt konnyu lelkileg, annak ellenere se hogy szulok teren szerencsesnek mondhatom magam mindenkeppen. Es igy fel ev tavlatbol mar magam mogott hagytam a papirmunkat, alakulok es tiszta lappal nyithattam. Akkor se volt konnyu, lelkileg ez mindenkit megvisel, foleg a valtozas elotti idoszak mindenkiben fajo nyomot hagy. Sajnalom,hogy Neked ennyire nehez a helyzeted es nehez elerni a kiutat. Tudom, baromi szar, maig vannak hullamvolgyeim nekem is ahogy mindenki masnak. Neha akarmennyrie is jol alakultak a dolgok, akkor is utalom a vilagot es mindenki mast. Neha en is maganyosnak erzem magam persze. Ilyenkor probald meg h nem arra gondolsz h uristen meg mennyi mas is szarul all epp. Hanem tuzz ki kisebb celokat, vidam dolgokat magad ele. Gondolj arra h olyan nem volt meg hogy sehogy se alakultak volna a dolgok. Tehat biztos hogy valami valtozni fog, az meg hogy milyen iranyban az Rajtad all a legnagyobb reszben, a masik reszem eg igazabol az idon mulik. Probalj arra gondolni- es ez most lehet sokak szerint szemetseg - de gondolj arra,hogy mennyi ember van akik jelenleg is sokkal siralmasabb/kilatastalan helyzetben vannak, sot sajnos olyanok is akik tenni se tehetnek ellene. De Neked megis ott a lehetoseg,hogy majd jobba tegyed az eleted, barmennyire is nehez most. Az elottem szolo jol mondta, hobbi? talalj vmit ami tenyleg nagyon erdekel, es meg ha egyedul is de csinald! csinald csinal csinald! Kossd le amgad amig telik az ido, amig nem leszel cselekves kepes, hogy elore mozditsd az eleted. Probalj pozitivan hozza allni mindig. Sorold fel a pro/kontra erveket es ha csak egy pozitivat is tudsz mondani akkor csak arra gondolj, szard le messze magas ivbol a negativakat megha abbol tobb is van. Azt meg plane szard le h ki mit gondol Rolad, kik szerint mi lenne a helyes. Senkinek se kell megfelelned. Legyel boldog ez a lenyeg. A Te eleted, alakitsd ugy ahogy TE boldog vagy. Biztos h talalsz magad melle valakit. CSak optimistan, es semmikepp se vagy senkihazi

Köszi szépen tényleg, ezek nagyon jól esnek! Talán az lehet az egész forrása, hogy éveken át nyomtam el magamban kezdve a szocializációs igényektől mindent, és most egyszerre kitört az egész, szóval nem nyugodhatok most amíg nem sikerül elérni a célomat.
Azóta egyébként voltak fejlemények hát...a régivel...mert mégsem történt meg amit anno leírtam, ennek ellenére oda-vissza bántottuk meg egymást, bújtunk el napokra vagy hetekre "én ezt nem bírom tovább" címszóval, aztán most meg rájöttem a hibáimra, de megint másokkal fantáziál és ezt nyíltan a pofámba is vágta, szóval elég, nem kell ez, hónapokkal ezelőtt vége volt már mikor kiderült hogy nem én vagyok az egyetlen.
Na de ez már a múlt, inkább a jelen meg a jövő a lényeg

Ui.: Eddig kemény egy alkalommal jártam budapesten, de mint mondottam én bármire képes vagyok ha van miért. Azt viszont még el kell mondanom, hogy az olyan dolgok, amik a legtöbb társkeresőbe is beitták magukat az ilyen "b*sszunk, valaki jönne?"-féle mentalitású emberek, na hát erre én nem vagyok vevő. Ha csak ez kell akkor örökre itthon maradhatok aztán el lehetek néha magammal, értelme 0.

Sziasztok!
(Az adminoknak üzenném, hogy olvassák végig, mielőtt törölnék, mert sokan azt sem hinnék el, hogy ilyen létezik!)
23 éves heteroszexuális férfi vagyok. 18-20 éves koromig neonáci nézeteket vallottam, amit idővel megbántam. Nem bántottam senkit, nincsenek tetkóim, és azóta se hordok katonai ruhát. Az életemen hirtelen változtattam egy ismeretlen, külső erő hatására. Ma már képtelen vagyok másokat gyűlölni, bár ez nem mindig volt így.
Pár hete megismerkedtem egy pánszexuális beállítottságú hölggyel, és nagyon megkedveltem. Tudja, hogy milyen voltam, és el is nézte nekem, szóval nem itt a probléma. (Valamilyen szinten ide illőnek gondoltam, mert a férfiakat és a nőket is kedveli, szóval majdnem biszexuális.)
Hamarosan találkozni fogok vele, és lehet, hogy több is lesz ebből, mint egy felszínes barátság. Én képes vagyok elfogadni őt olyannak, amilyen, és ez vonatkozik bárkire, egyetlen kivétellel...
Saját magammal vannak problémáim, pontosabban: a múltammal. Az a rengeteg eltemetett erőszak, agresszió, gyűlölet és idegenkedés, amit bezártam a lelkem legmélyére, a rémálmaimban kezd előjönni. A tény, hogy büszkén tartoztam egy olyan eszméhez, aminek a zászlója alatt embermilliók szenvedését hozták a világra olyan mértékű szégyenérzetet keltett bennem, amin nehezen tudom magam túltenni, pedig valamit tennem kell, nehogy észrevegye rajtam, hogy valami nem stimmel. Jelen pillanatban politikai kívülálló vagyok, és odavagyok az olyan intelligens és nyíltszívű hölgyekért, mint amilyen ő, de ezek után félek a szemébe nézni.
Ne küldjetek azonnal a pokolra, mert így is ott érzem magam. Általában nem jellemző rám a depresszió, de valami elromlott bennem, és meg kell szabadulnom ettől a lidércnyomástól, mielőtt feltör, és elpusztít. Ha véletlen olvasná a soraim, legalább megérti, mi megy végbe bennem. Ha bárki tud egy épkézláb ötletet az öngyilkosságot és a pszichológust leszámítva, annak várom a véleményét.

szia exneo! remélem jól sült el a randi a lánnyal és nem gyötörted magad.