Kaleido annyit tesz,……. a változás kiindulópontja nem egyéb, mint önmagunk megkérdőjelezése. Emlékszem valamikor barátaimmal milyen sokat meséltünk egymásnak a vágyainkról, álmainkról. Beszéltünk arról, hogy majd MI megmutatjuk mire vagyunk képesek, hogy a MI gerincünk hajlíthatatlan, hogy Mi így, hogy Mi úgy. És ez lett….
Néha odaállok a földig tükör elé, hogy lássam naponta törpülő, megalkuvó Önmagam.
Valamikor az volt az álmom, hogy valahol szépen, erőmhöz és akaratomhoz képest dolgozzak. Munkát, a szó szoros értelmében vett munkát végezzek. Persze az ember korlátai áttörhetetlenek. Most már hosszú évek teltek el azóta, hogy beálltam a csillogó-villogó üveglap mögé, hinni Magamról azt, hogy itt tudok igazán tenni valamit, valami olyat, amit mindenki elfogad, mindenkinek tetszik. Ezt tudom is!
Most már csak az a baj, hogy magamnak nem tetszik. Szívesen találkoznék önmagammal, hogy úgy Isten igazából szemen köphessem vigyorgó ábrázatomat. Persze ezt most leírom nagy mellénnyel, de amikor arra kerülne a sor, hogy kivetkőzzem kispolgári dekorációmból, levessem magamról azt az erőltetett mázt, jön az első nagy pofon, mázsás kilengéssel.
Nem! – ebből az ördögi kőrből kilépni nem, csak kibukni lehet!
Tudjátok irigylem az út mentén porosodó csavargókat, a bátor tenni merő embereket, akik kibújtak, volt bátorságuk kilépni a státusz-teremtés körforgásából, és most bár nem biztos, hogy boldogan, de keresik az önmaguk megvalósulásának különböző útját.
Én pedig tovább vajúdok kétségeim között. Megpróbálom elhitetni magammal, hogy van bátorságom szembenézni az eljövendő történések vas pallosával. Mint denevér a csillogó fényben, csapkodok béna szárnyaimmal a sötétség feltornyosult falai között. Gyűjtöm az erőm, hogy egy nap képes legyek szemfogaimmal áttépni a jelen hermetikus védőrendszerének célketrecét. És ami ennél is több, leszbikus voltomra büszkén, képes legyek elérni valamit.
Kedvenc írom Paolo Coelho mondotta egyszer: „ Kaphatsz elég boldogságot, hogy kedvessé tegyen, elég nehézséget, hogy erőssé tegyen, fájdalmat, hogy emberivé tegyen, elég reményt, hogy boldog lehess….”
Â
Â
Â
Az élet egy "szempillantásnyi" idő. Gyakran gondolok rá, mint egy lassan hömpölygő , sisteregve - vagy távolabbról szemlélve - némán tovakúszó lávafolyamra. Távolról nézve, a sötétben, talán szép, sőt biztos, hogy szép, de ahová elér, ott minden életet és szépséget elpusztít. Mindent amiért érdemes reggelente öntudatra ébredni. Ezt érzem a saját életemre is, a boldogság csak néhány pillanatra, talán másodpercekre tűnik föl az életemben. Nagyon nehezen fogadom el, hogy ennyi volt, és nem állhatok meg, mert ha megállok, talán nem tudok többé elindulni.