A hatás törvénye.  Kapcsolataink legnagyobb részt azon állnak vagy buknak el, hogy miként próbáljuk meg eladni önmagunkat jól meg szervezett, vagy szervezetlen keretek között.  Tételezzük fel, hogy megismerünk valakit, s a folyamat hosszabb vagy rövidebb idő elteltével eljut a tényleges, személyes kontaktig.  Az első tényleges találkozás meghatározó. A végén vagy úgy érezzük a várakozás eredményt hozott, vagy úgy, hogy tágabb teret nyert hiányérzetünk.

Ez utóbbi lesújtó, főleg akkor, ha érme azon oldalán állunk, ahol tart a hatás és ismeretlen az ellenhatás.

De mi is a hatás? A hatás az,  az érzés, , amely impulzusok révén lenyomatot képez, izgalmat kelt, meglep, meghökkent, közelebb visz, eltávolít, megmosolyogtat vagy megrémít, így vagy úgy de minden pillanatot megelőzően vagy bezáróan velünk van, terel, s ha úgy adódik visszatart.

A hatás nem verbális,  az elhangzott szavak önmagukban jelentéktelenek, a szavakat kísérő hatások rejtik a mondanivalót.

például: az érkező számára idegen a hely. A példa kedvéért leszek a fogadó.

Megérkezés, ölelés, mi egymás. Szeretném, hogy megteremtsem az induló közeget., azért nem támadom le az ékezőt, finoman informálódni kezdek mit szeretne.  Tudom, hogy számára idegen a hely, ezért rám fog hagyatkozni,  de abból ahogy válaszol megtudom mennyire volt pozitív az első személyes kontaktus.  Számtalan lehetőség van, de a két végletből, meglehet az induló irányt határozni.

Ha az érkező hátat fordít és azt mondja, nekem mindegy, az körülbelül annyit tesz, jól van itt vagyok, menjünk, lesz ami lesz, pocsék szitu, mert onnantól nem az együtt töltött idő a lényeg, hanem az átvészelés.

Az ellenpéldája ennek a helyzetnek, amikor az érkező része lesz a tervezésnek. A kölcsönös hatás, kölcsönös odafigyelést eredményez, elkezdődik egy információcsere, mely feszültséget old fel, s egy laza fesztelen kontaktot teremt.  Előítéletesek vagyunk, tehát az indulás egészen biztos, hogy befolyásolja a megérkezést.

Úgy vagyunk összerakva, hogy dönteni tudjunk, mégis sok kapcsolat megfeneklik, félrecsúszik téves közlésen, vagy olvasaton. A téves közlés azt kell mondjam, majdnem minden esetben szándékos. Egyszerűbb őszintétlennek lenni, mint az adott helyzetből kihozva a legjobbat, bevállalni, hogy nem működőképes a dolog. De nem tesszük. Rosszabb: - hitegetünk. Jó volt, majd legközelebb.

„Mennyivel egyszerűbb lenne, ha megtudnánk, hogy a másik mit szeretne?! „

Lehet, hogy nincs is esély újabb szervára, hogy almás a dolog, csak nem figyelünk eléggé a másik fél közlésfunkció elemeire, nem vesszük, vagy nem akarjuk venni a hatást, s ezzel teremtünk egy zavart helyzetet, amely zavaros viselkedést eredményez.

Ezért fontos a hatásra figyelni. Ha figyelünk a pillanatok keltette impulzusokra, akkor olvasni tudunk a sorok között.  Ha elválunk valakitől, figyeljünk az elválás pillanatára. A szemkontaktusra, a szavakra, és a befejezésre.  Ha elviszel haza valakit, s az illető ad két puszit, majd becsukja az ajtót, akkor nem akar újra látni, de ha ad két puszit, megvárja míg visszamész az autódhoz, majd megvárja míg  elindulsz jó esélyed van egy újabb randira.

 

Kell a hatás. Adni kell, s ügyelnünk arra, hogy mások ne éljenek vissza a lehetőségeinkkel.  Ha hatni akarunk és nem hatunk, akkor határolódjunk el és ne reménykedjünk, nem érdemes.  Mert a kapcsolat minden esetben kölcsönhatás eredménye.